H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)
Buschmann Ferenc: Jászberény és környékének növényvilága. I. Természet- és növényföldrajzi viszonyok
C) Vízrajzi kép Az eddig elmondottakból nagy vonalakban talán kitűnhetett, hogy a terület vízrajzi hálózata a holocén kezdetétől igencsak megváltozni kényszerült. A peremszéleken kanyargó önálló életű folyóvizeket a medence középtájának erőteljes megsüllyedése szinte derékban térítette el az eredeti folyási irányaikból, és a „herényisüllyedőknek" nevezett mélyedésbe vonzotta. Útjaik során bekalandozták a vidéket, és nagy kiterjedésű állandóan vizes laposokat és mocsaras részeket hagytak hátra, illetve időszakosan vizes réteket táplálva az áradásaikkal, valóságos vadvízországot tartottak fenn (2. térkép), egészen a múlt század elején intenzíven megindult nagyszabású vízrendezésekig (lásd: 4. térkép). A jászsági folyóvizek életének e mozgalmas időszakát igen szemléletesen részletezi Fodor Ferenc 19 , A Jászság életrajza című felbecsülhetetlen értékű monográfiájában, míg a jász lakosság küzdelmeit a vizekkel Nemes Gerzson 20 tollából ismerhetjük meg leginkább. Ezekre bővebben kitérni az ismétlések elkerülése végett itt szükségtelen. Az ősibb, pleisztocénvégi és óholocéni vízhálózati kép megváltozásának e dolgozat (és további részei) szempontjából egyébként is csupán a Zagyva folyónak van jelentősége, ugyanis a Hajta néhai mocsárvilágát, valamint a jelenkori nem szabályozott folyóvízi ártéri részeket az ősi Zagyva alakította kies tartotta fenn még a lefűződése után is az áradásai révén hosszú századokon át, - erre a sorozat folytatásaiban még bővebben is kitérek. Ez a sekély tavacskákkal és lápos mélyedésekkel tarkított igazi mocsári-élővízi rendszer (2. térkép) a XIX. századi szabályozási és lecsapolási munkálatok nyomán rohamosan szűkült, kisebb-nagyobb holtágakat, nedves-, és félmocsaras-tocsogós helyeket hagyva hátra, melyeknek nyomai még a századunk első felében is láthatók voltak. De az azóta eltelt közel száz esztendő és a földművelés területhódítása ezeket a nyomokat szinte teljes egészében eltüntette, s ma már csak a népnyelv, illetve néhány fennmaradt, ma is használatos területi elnevezés őrzi az emlékeit (pl. Szamárúsztató; Disznószögstbj. D) Éghajlati adatok A Jászság éghajlatára - miként az Alföld egészére is - a kontinentalitás jellemző. A reliefviszonyokkal és a fátlansággal összhangban mező- és mikroklímában szegényes, mérsékelten száraz. Hőmérséklet „járása" szélsőséges. Az évi hőingadozás az 1901 és 1950 között mért adatok tanúsága szerint meghaladja a +24 °C -t. A téli hőmérsékletek átlaga -2,5 °C, a nyáriaké megközelíti a 22 °C -1. Azonban a leghidegebb téli napokon mértek már -26°C-ot, is, míg a nyári maximumok értékei nem egyszer a +35 °C fölé is képesek emelkedni. Az évi középhőmérséklet 10-11 °C között van. 2 ' A napsütéses órák száma éves átlagban megközelítőleg 2000, míg a felhőzet kb. 50-51% közötti. Legkevesebb felhő természetesen a nyári (június-július-augusztus) hónapokban fordul elő. A tenyészidőszakra tehát sok napsütés, ám kevés csapadék jut. 19 Fodor 1942. 20 Nemes 1981. 21 Bacsó 1959. A Jászság csapadékban egyik legszegényebb területe hazánknak. Mennyiségének évi átlaga 520 mm körüli. Az eddig mért szélső csapadékértékek 262, illetve 802 mm. Legkevesebb csapadék ugyancsak a nyári hónapokban fordul elő (volt olyan július a század első évtizedében, amikor egész hónapban csupán 2 mm eső hullott a tájra!). Mivel az évi csapadékmennyiség állandó vízhiányra utal, ebből egyértelműen következik, hogy a letűnt vízi világot (2. térkép) nem az éghajlati tényezők, hanem a környező területek domborzata 22 (4. térkép) és a Jászság közepének mély behorpadasa, a sík terület igen csekély, km-enként alig 4 cm átlaglejtősödése miatti igen nehéz lefolyási lehetőség, továbbá a talajok - különösen a szikes agyagok egy részének a rossz vízháztartása, azaz vízátnemeresztő képességei tartották fenn. Ugyancsak ebben rejlik a magyarázata a vízrendezések utáni gyors, és nagymérvű vegetáció-változásoknak, amelyek a tájegységség növénytakarójában bekövetkeztek. A Jászság nem tartozik a széljárásoktól különösebben háborgatott hazai vidékek közé. A leggyakrabban előforduló szélirányok ENy- és DNy-iak. Ezeket az uralkodó szélirányokat egyébként igen jellemzően szemléltetik a tájunk délnyugati peremén fölhalmozódott és ÉNy-DK. irányú hátakba rendeződött homokbucka-sorozatok (5. térkép) is. II. A jászsági élővilág és változásainak főbb vonásai, okai és irányai A) A természetes növénytakaró fejlődésének történeti vázolása A Jászságban látható élettér összképe azt mutatja, hogy jellemző társulásainak mai formái elsősorban az utolsó (Würm) jégkorszak utáni benépesülési folyamatok során alakultak ki. Ez egyben az előbb csak mindent megfigyelő, majd a tapasztalatait megjegyző, és később a környezetét már tudatosan használva alakító ember korszaka; a holocén, más néven „antropogén" korszak. E posztglaciálisnak is nevezett, és különböző éghajlati fázisokra tagolódó korszaknak a tájképformáló folyamataiba tájegységünk esetében tulajdonképpen egészen a vízrendezésekig, senki nem avatkozott meghatározóan. 23 E folyamatok révén ligeterdőkkel tarkított igazi vízi-mocsári-réti világ alakult ki, miként az Alföld délkeleti részén pl. a Sárrét. A tájburok természeti fejlődésében az ide települt majd eltűnt népcsoportok ekkor még nem játszottak lényeges szerepet. A felszíni és vízrajzi adottságok révén csak mint fogyasztók voltak némi befolyással az élővilágra; együtt vadásztak a nádasok urával a farkassal 24 , s a halászat mellett jobbára csak pásztorkodással foglalkoztak. Földművelésre a sok víz miatt csak kismértékben nyílt lehetőségük, a településeik is kicsik, és a pásztorkodó életmóddal összefüggésben nem is mindig voltak állandó jellegűek. A Zagyva-medence (A/só-Zagyva-sík) folyamatos süllyedése következtében viszont egyre csak növekedett az ellaposodott mocsaras-vizenyős terület, így aztán az éghajlati klímaváltozásokkal össz22 A Börzsöny keleti része, a Cserhát- és Mátra, valamint a Bükk hg. nyugati oldala, mint a Zagyvának és Tárnának valamint mellékfolyásainak, a gödöllői dombság pedig a Galgának és a Tápiónak a vízgyűjtő területe; Spányi 1956, Székely 1969. 23 Lásd a 63. jegyzetet a 19. Lapon. 24 Az állatvilággal kapcsolatos főbb változásokat lásd a „Függelékében. 35
