H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Verheiratung der Handwerksmädchen in Tiszafüred

6. kép. Anizalátogatóban Tiszafüreden azOttlikcsaládnál(1907). fösvény ember volt, pénz feleségének csak a bevásárlásokra adott, a maradékkal pedig mindig gondosan elszámoltatta. A lakásra berendezésére sem költött, az 1898-ban épített ház ablakain még 1909-ben sem volt függöny. „A szemfedelet eldugta, nem engedte eltemetni. Azt mondta, jó lesz függönynek. A Nagyanyám írta, már akkor Anyám asszony volt, hogy képzeld el, a szemfedőt felvitte a padlásra, és mikor felmegyek, a nyavalya majd kitör, ott van Anizának a szemfedele. Erre Anyám írt egy levelet az apjának, kedves Apám, borzasztó rossz előérzetem van, Aniza megjelent álmomban, azt mondta, hogy a szemfedője hiányzik neki, ami a padláson van. Nem tud nyugodni, és azt mondta nekem álmába, hogy hazajön és elviszi Kedvesapámat. Anyjuk, anyjuk, azt mondja, eredj fel a padlásra, mert ő nem tudott, mert sánta volt a lába, hozd le a szemfedőt, csomagold be, és ásd el Anizának a sírjába! így szabadult meg nagyanyám a szem fedőtől." ANIKÓ FÜVESSY Die Studie prüft von der Mitte des 19. Jahrhunderts bis zum Zweiten Weltkrieg die Verheiratungsbráuche der Handwerker eines kleinen Marktfleckens, Tiszafüred. Sie wird auf die Erinnerungen der Familie Rózsa und ihrer Abkömmlinge, die sich mit dem Seilschlag bescháftigt habén, gebaut. Die Familie siedelte sich um 1825 aus einer der wichtigen Stádte des Nördlichen Mittelgebirges, Gyöngyös hierher um. Die Familienmitglieder (György Rózsa und seine Söhne, Károly, György und Ferenc) waren Zunftmeister. In ihrem Beziehungssystem und ihren Bráuchen sonderten sie sich von den Báuern ab, ihre Éhen wurden in allén Fállen mit den Mitgliedern anderer Handwerkerfamilien geschlossen. Die Familienerinnerungen in der geprüften Familie gehen etwa auf zweihundert Jahre zurück. Es ist zum TeiI so zu erkláren, dass die Familie auch kleinadlige Mitglieder gehabt hat. Das beharrliche Weiterleben der Erinnerungen kam auch davon, dass die zusammenAz öngyilkosság oka azonban anyját és Bertát igen foglalkoztatta. Hat hét után, hogy meghalt Aniza, az anyja elment a halottlátóhoz. A halottlátó azonban azt mondta: „nem tudok róla beszélni, mert úgy lebeg a levegőben, csak mint egy fátyolszerűség látom, úgy lebeg. Szóval, nem megtisztult lélekről nem tud beszélni. Hogy ő olyan nagy bűnt követett el maga ellen, hogy nem látja. Azt mondta, hogy még most nem lehet róla beszélni. Aztán később a Lipcseyekhöz jött ide ez a halottlátó asszony Füredre, de még akkor sem tudott beszélni róla...majd később, évtizedekkel utána annyit mondott, hogy egy betű hiányzik a sírkövéről. Nem tudtak meg tőle semmit, pedig kérdezték, mért tette, mért csinálta, és nem lehetett kitudni semmit." Aniza halála után nősült csak meg Rapcsók Sándor. „Debrecenbe, valami vendéglőbe tartották az esküvőt, már akkor karbitlámpával világítottak. Mikor állt a vacsora, aki ott volt, olyan valaki mondta Anyámnak, mikor állt a vacsora, mintha egy rettenetes madár suhant volna keresztül a termen, és a karbit elaludt, az összes. Újra meggyújtották, és ez háromszor ismétlődött meg. Erre azt mondta Rapcsók, ez Ő volt, csak ennyit mondott, ez Ő volt." Emiliának két gyermeke született, Mariska és a 3 éves korában torokgyíkban meghalt Dezső. Lányát fényképészhez adta férjhez. Berta mindhárom lánya is iparos felesége lett. Gabriella 1936-ban egy cukrászhoz, Emilia 1938-ban egy kőműveshez, Anna pedig 1942-ben egy lakatoshoz ment feleségül. Leszármazottaik már nem iparosok voltak, a család házasodásai hagyományai velük már megszakadtak. Irodalom Füvessy Anikó 1998 A kötelesmester mutatta a figurákat. In.: Jászkunság. 44. évf. 3-4. szám, 167-171. lebenden Familienmitglieder eine hohe Lebenszeit erlebten. Die Vererber der Erinnerungen waren immer die GroReltern, derén Bewahrer die Enkelkinder. Die erlebnisartigen Geschichten erweckten die Welt wieder, als noch der Familienhaupt für seine Töchter Gemahle gewáhlt hatte. Die wichtigen Gesichtspunkte der Wahl waren die gleiche Religion des Bráutigams, seine Abstammung, seine in der Handwerkergesellschaft erfüllte Rolle und seine nüchteme Lebensführung. Die Mádchen durften sich nur mit Meistern verheiraten, was ihr sorgenfreieres Lében, aber auch ihre gesellschaftliche Rolle garantierte. In allén Fállen wurden die gesellschaftlichen Verháltnisse der Familie des Bráutigams persönlich kontrolliert. Das war die Brautschau. Bei der HeiratswahI war die Gehörigkeit zu der gleichen gesellschaftlichen Gruppé entscheidend, was erst in den 1960er Jahren an seiner früheren Rolle verlor. VERHEIRATUNG DER HANDWERKSMÁDCHEN IPJ TISZAFÜRED 272