H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)
Szabó László: Guzsalyok és guzsalytípusok Jász-Nagykun-Szolnok megye múzeumi gyűjteményeiben
18. kép. Rozettás, forgórózsás, tulipános és rozmaringos motívumegyüttesek jászberényi guzsalytalpakról (JMNGY: 348., 64.42.1., 81.7.61.1.) E munkafajták közé tartozik pl. a tengerihántás vagy kukoricafosztó, lekvárfőzés, tollfosztás, a ház új padozatának (földjének) letáncolása s még sorolhatnánk. Közülük is kiemelkedik azonban a fonó, mert ez egészen farsang végéig, farsang farkáig főként a leányok állandó téli elfoglaltsága volt esténként. A stafírungnak valót a leánynak többnyire magának kellett megfonnia, megszőnie férjhezmeneteléig. A fonóházakhan - rendszerint egy idős asszonytól kibérelt szobában a fiatalság megyénkben mindenütt az asszonyoktól elkülönülten jött össze, s három-öt órán át font együtt. Nagyobb településeken egy időben öt-hat fonóház is volt, s a lányok falurészenként, kisebb helyeken Alvégre és Felvégre különülten jártak össze. A munka lényegében addig tartott, ameddig a legények — végezvén a maguk munkájával a jószág körül, illetve meglátogatva a kocsmát - meg nem érkeztek. Ettől kezdve a fonás, mint munka nem sokat ért. A legények udvarlása, a szórakozás, végül a tánc következett. A fonó - sok irodalmi és képzőművészeti alkotás is így örökíti meg - a fiatalok ismerkedési helye, udvarlásának színtere volt. A leányok szerelmi varázslatai, gyakran erotikus színezetű játékai még a legények megérkezése előtt közkinccsé tették a titkokat. Az udvarlás társaságban folyt, a kapcsolatok más színe előtt szövődtek. S amelyik leánynak sikerült szeretőx, kifogott szeretőt magához kötnie, á 19. kép. Szerelmes pár ábrázolása guzsalyszáron (JMNGY: 81.7.61.1. Jászberény, 1874) nyíltan vállalta a vele való kapcsolatot. A legény választottjának ajándékokkal is kedveskedett, külsődlegesen is megpróbálta magához kötni a leányt. S mi lett volna erre alkalmasabb, mint az a tárgy, amelyet a leány a fonóban munkaeszközként használ, végigvisz az utcán, s szinte fáklyaként lobogtat a fonóba menet és jövet: a guzsaly, az orsó. A különben egyszerű formákat ez a nyílt kapcsolatvállalás, a szeretőhöz való viszony tette díszessé, emelte ki a hétköznapok sorából az egyszerű tárgyat. Fél Edit és Hofer Tamás, a magyar népművészet jeles kutatói mindig hangoztatták, hogy a tárgyak hétköznapiból való kiemelése, úgymond ünnepivé tétele teszi művészivé az egyszerű eszközöket. A fonó közösségi jellege, a fiatalság együtt szórakozása és párválasztása elegendő volt ahhoz, hogy a guzsaly, mint használati tárgy, mint munkaeszköz átlépje e határt, s ünnepivé, így művészivé emelkedjék. A fonók ilyen jellegéről már a XVI— XVII. századi prédikációkból értesültünk, amikor a szigorú erkölcsű prédikátorok a fonókat mint a bűn szülőhelyeit emlegetik. Megyénkben se szeri, se száma a Jászkun Kerület ilyen alkalmakat tiltó rendelkezéseinek a XVIII. században. Komoly büntetéseket is kilátásba helyeztek. Pl. 1747-ben Jászapátiban azt írják: „aki az fonókat bé fogadgya 12. forint büntetése leészen, az iffijak peddiglen megkorbácsoltatnak..." Sok foganatja nem lehetett ennek, mert ugyanitt a protocollum 1796-ban - s közben is sokszor - megint szigorúan fogalmaz: „Azon Gazdák, akik tulajdon hajlékjókban fonó házat tartanak és oda legényeket gyülekezni megengedik, nemkülönben azokat is, akik Bort mérvén a Bor ivókat Házoknál tartyák egy R. forintra büntettetni meghatároztatik..." Hogy milyen eredménye volt a szigorú tiltásoknak, azt mutatja az, hogy a legdíszesebb guzsalyok a Jászságból kerültek elő, s a legutóbbi időkig, 20. kép. Jászsági guzsaly csúcsok faragása, kereszt motívummal (JMNGY:54.165.2., 54.35.2., 54.37.2., Jászberény) 21. kép. Kereszttel díszített ólomberakás kiterített rajza (JMNGY:12.283., Jászberény) 22. kép. Propeller alakú guzsalytalpak esztergált szárral (DMNGY:62.337.1., Jászapáti; 68.1.60.1., Jászberény) 239
