H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Cseh János: Szarmata temetkezések és késő római kori telepobjektum Kengyel-Baghymajornál (1981)

gozott edénytöredékeknél 233 darab (86%) szürke, 39 darab (azaz 14%) ún. téglaszínű (20. kép). A finom anyagú fazekasáru gyorsan forgó korongon készült, aminek jelei főként a belső oldalfelületeken figyelhetők meg. Az égetés nagyon jó, kitűnő, a cserepek állaga kemény. Színüknél, amint az a föntebbi statisztikai megoszlásból is kitűnik, a szürke és a barna-piros különböző, világosabb és sötétebb árnyalatait konstatálhatjuk. Általános jelenség az edényfelület polírozása-fényezése, amelynél tendencia, hogy a fölső részeken függőleges, az alsókon horizontális irányban történt. Ez a fényezés összefüggően fed, vagy pedig csak itt-ott, sávokat alkotva. A fragmentumok némelyike átfúrt, olykor két, sőt három helyen is (10. kép 10; 11. kép 6-7; 12. kép 2). A falvastagság 0,3 cm és úgy 1 cm között váltakozik. A természetesen matt felületre fölvitt besimított díszítés, lényegét tekintve, a polírozás egy bizonyos formája, amelynek több változata fordul elő cserepeinken. A felület-polírozáshoz legközelebb áll a függőleges vagy ferde, keskenyebb vagy szélesebb sávok-pászták elhelyezése - olykor több zónában is -, ami a fénytelen részekkel fölváltva adja a mintát (9. kép 6-7,10 és 10. kép 3,5-6). A sávokat a fazekas határozottabb vonallal keretezte nagyritkán (csupán egyetlen példa van erre: 10. kép 1), mintegy kiemelve azokat; ennek talán kronológiai jelentősége is lehet. A besimított dekoráció mintakincsét alkotják továbbá a hullám- (vagy cikkcakk) vonalak, ismét csak több, pontosabban három variánsban. Igen elnyújtott és közepes ívű lineák mellett előfordul egy „szűkre szabott", magas ívű változat (9. kép 8-9, 12; 10. kép 4 és 16. kép 2). Végezetül találunk példát az úgyszintén gyakran alkalmazott hálómintás, azaz rácsszerű besimított ékítésre (9. kép 11). Az imént leírt díszítést alul és fölül borda vagy mélyített vonal zárja az esetek többségében. A finomkeramika egy darabján fölfedezhetjük a 2. századig bizonyosan visszakövethető ferde rovátkák sorát, amely tehát eme fazekasáru további ékítési módja (9. kép 4). A kerámiaanyag jellegzetesebb darabjait számba véve négy edényforma/típus kétséget kizáróan azonosítható, éspedig: tál, fazék, korsó és hombár - az első kettő leggyakoribb, számosabb előfordulásával. A tálforma nagyvonalakban két csoportba sorolható, azzal az egyszerű megkülönböztetéssel, hogy oldalfala ívelődő vagy egyenes, azaz a test gömbszerű vagy kónikus volt. A kettő számarányában lényeges eltérés nemigen vehető észre. A domború falú asztali edények a jól ismert, 2-3. századi Drag. 37 típusú terra sigillata termék formáját követik, ezen praktikus alak helyi, barbár utánzatai. Leginkább duzzadt, (kifelé-befelé) megvastagított, gömbölyded peremmel készültek, de akad példa az egyszerű, a fallal egyező vastagságú szájképzésre is (10. kép 8). Ezekről a tálakról többet valójában alig tudunk mondani díszítetlen oldalfaluk legfeljebb csak tagolt volt (pl. 10. kép 7, 9 és 13. kép 2-4, 6). Annál színesebb, kvázi heterogénebb a másik csoport, pl. száj- és oldalkialakításban, általában formai tekintetben. Az alapkontúrt, a vonalvezetést véve egy szabályos kónikus, egy kissé homorú, valamint egy lágyan domború variáns tűnik kiválaszthatónak (pl. 11. kép 1, 3, 8; 13. kép 1, 5, 10, 13-14). A peremek bizonyos darabjai az 5 első csoportnál megfigyelhetőekkel rokonok; magányosan álló a 13. kép 12 alatt látható. Emellett van egy különleges szájforma, több fragmentum nyomán, amelyet galléros-szakállasnak nevezhetünk még leginkább, kissé ferde külső síkkal (10. kép 10; 12. kép 1-2 és 13. kép 8). A késői római kori „barbár" agyagmuvessegben eléggé kuriózum, ritkább jelenség, legalábbis a Közép-Tisza-vidéken. Az ebbe a második tálcsoportba tartozó keramika egyes darabjainak oldalfala határozottabban, markánsabban tagolt, főként bordákkal vagy élesebb gerincekkel (11. kép 8; 13. kép 13). A rekonstruált példányok szájátmérője 22-26 cm, magasságukat 14-16 cm-re becsülhetjük. Itt fordul elő, hogy az oldalfal három ponton át van fúrva a perem alatt, kevesebb mint egy cm átmérőjű lyukakkal. A tálak bemutatását azzal fejezzük be, hogy a korongos és gyűrűs talpak némelyike ilyen formából törhetett ki (pl. 12. kép 8). A tálakhoz hasonló gyakoriságú fazekak, vagy még leginkább annak mondható, részint nagyobb terjedelmű telepkeramika testformája hozzávetőleg gömbösként-hasasként írható le; mindenesetre néhány ívelt, domború oldalfragmentumból erre lehet következtetni. Föltehető, hogy a besimított díszítésű cserepek esetében több fazékszerű edényből származhat. A peremek általában élesebb szögben és hosszan vagy csak alig kihajlók, lekerekítve vagy éllel záródva, (pl. 9. kép 6; 11. kép 2 és 4). Van néhány olyasféle szájrészünk, amely a tárolóedényekével mutat egyezést, azoknak egy kisebb változataként természetesen (12. kép 3-4). Ugyanakkor megfigyelhetünk a tálak gömbölyded szájkialakításával rokon darabot is (pl. 10. kép 2). Egy, a szarmata időket tekintvén kisebbnek számító, meredek vállú fazék szájátmérője 12,5 cm, a rekonstruálható nagyobbaké 17-18 cm. Az egyszerű vagy korongos, néha homorú fenéktöredékek alapján 7,5-10 cm átmérőjű aljakat tudunk kikövetkeztetni (11. kép 7; 12. kép 6-7; 15. kép 1-4). Ezeknek az edényeknek a magassága a 25—30 cm-t bizonyosan elérte. Végezetül, de nem utolsó sorban említjük azt a karcsú fazekat, amelyet kb. kéttucatnyi cserépből sikerült helyreállítani és kiegészíteni. A fölső harmadban enyhén kónikus, alig hangsúlyozott szájrészű, barnásszürke színű, füstfoltos, kettős borda- és besimított, finom hullámvonal-díszes keramika 24,5 cm magas, 13,5 cm szájátmérőjű és 9,5 cm talpátmérőjű (16. kép 2). Korsóra utaló töredékünk csupán egyetlen van (11. kép 5), ívelődő, belül lapos, kívül középen hosszanti bordával készített fül (szélessége 3,5 cm). A végére hagytuk a külön méretbeli kategóriát képviselő hombárok jellemzését. Ilyen készítménynek azonosíthatók az egyébként atipikus, ezért táblára sem került, egy cm körüli vastagságú, szürke faldarabok. Szájuk kihajló, duzzadt, tipikus a fölső vízszintes síkkal korongozott példányunk (Krausengefáss); átmérőjüknél 23-28 cm-t sikerült rekonstruálnom (12. kép 5; 14. kép).

5 Az ugyancsak lábbal hajtott, sebesen pörgő korongtányéron fölhúzott, soványított agyagból való keramika világosabb vagy sötétebb, zömmel középszürke színnel tűnik föl. (Ez a tónus szinte „kötelező" ennél az agyagárunál.) Az adalékanyag jellegzetes, apró kavics, mint ahogyan az előállítási technika is. Eme utóbbit reprezentálják az erőteljes korongnyomok és végső soron a hullámzó oldalfelület. Egy aljtöredéken a lemetszés jelei is megjelennek. A fragmentumok kizárólag fazékformából származnak. Általános a hosszabb, kifelé vont, A lecsüngő, gallérszerű peremmel készített tálak típusa az eddig tett kutatások alkalmával több ponton is megjelent a halastó külső, déli partján. Kengyelpart let és a gázvezeték árkának (Kengyel és Baghymajor között) példányait hozhatjuk példaként, melyek a többé vagy kevésbé zárt objektumanyagok egyéb tárgyait (is) alapul véve ill. az egész lelethorizontot - Kengyelpart - kora népvándorlás kor - A csoport -, határozottan egy hun kori (kb. 375-450) datálást erősítenek. A szóban forgó táltípusra Cseh 1993-1994,26. kép 1 és 24-25. Sütőkemencénk finomkeramikája besimított dekorációjának egyes jegyei Kengyelpart III fazekastermékeinél ismétlődnek: Cseh 1992, 18, 6. kép 3-4, 26, 10. kép 1 és 3 stb. Mindezek után aligha járhatunk tévúton, ha az 1981. évi halastavi telepleleteket a 4. század első fele (mint legeslegkorábbi időpont) és az 5. század első fele ill. közepe (Attila-kor) közötti periódus tárgyi hagyatékának tartjuk. L. még a dolgozat befejező részét. 119