H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 12. (2001)

Tóth Albert: Alföldi táj és ember - Esszé

TÓTH ALBERT ALFÖLDI TÁJ ES EMBER - ESSZE A táj az egyik legnehezebben értelmezhető fogalom. Inkább érezzük, mintsem értjük lényegét. Ha az ember és a táj kapcsolatát próbáljuk boncolgatni, rögtön rájövünk, hogy mennyi, szinte zavarbaejtően sok megközelítése van a témának. Abban szinte valamennyi tájkutató egyetért, hogy a táj nem más, mint a természet és a társadalom különös kölcsönhatásának ellentmondásos egysége. Egyrészt a társadalom anyagi életfeltétele, másrészt magas rendű vizuális-esztétikai kvalitások hordozója. Éppen ezért az ember és a természet kölcsönhatásainak tárgyiasult - az ember alakította anyagi világban manifesztálódott története. Abban is adott az egyetértés, hogy a természet által kialakított és a társadalmi igényeknek megfelelően átalakított földfelszín, a talaj, a víz, a növényzet, az állatvilág, az ember és az ember által létrehozott mesterséges tájelemek létesítmények együttes megjelenése, amely a szüntelenül egymásra hatás következtében állandóan fejlődik és változik. Másként fogalmazva: a táj a társadalomi igényeknek megfelelően a bioszférából nooszférává átalakított, emberiesített természet, emberi környezet. A táj önálló, sajátos természeti, földrajzi, ökológiai és kultúrkörnyezeti egység, amely a szomszédos, más karakterű (tájjellegű) területektől megkülönböztethetően elkülönül.

1 Minden tájat csak múltjának beható elemzésével érthetünk meg. A fentebb idézett értelmezések - mondhatni táj definíciók - egy igen lényeges vonatkozásra mégsem világítanak reá kellőképpen: az ember szerepére. Márpedig a táj az ember által létezik. A táj antroposzociocentrikus fogalom. Ezért téves az a feltevés, hogy a táj történetileg megelőzte az embert. Réthy

2 szerint: „a tájba nőtt bele az ember, majd a társadalom. Már akkor is voltak tájak Földünkön, amikor még nem létezett rajta ember". A dolog éppen fordítva igaz. A természet ember általi, történetileg is végig követhető humanizálása vezetett el a tájak létrejöttéhez. Az ember a Föld adott felszínének gazdag, igen bonyolult, szövevényes, térben és időben változatos valóságát elemeire bontva vizsgálja ugyan, de nem elemeiben szemléli azt, hanem annak helyileg változó, jellegzetes egyéni megjelenési formáiban, képeiben, a tájakban. A tájban vannak, benne érvényesülnek olyan elemek, jelenségek, erők, amelyeket ismerünk, amelyeket jobbára meg is értünk, de vannak olyanok is, amelyeket csak sejtünk, sőt olyanok is - és nyilvánvalóan nem kevés -, amelyekről még sejtelmünk sincs. Pedig a táj hozzánk nagyon közelálló valami, otthonunk, életszínterünk.

3 A táj fogalom értelmezésének egyik legcélravezetőbb lehetősége a kultúrökológiai megközelítésben rejlik. Az európai műveltségek történeti változatait kutatva el kell térnünk a civilizációs sablonoktól, s a kultúrát mint tájviszonyt szemlélve figyelmünket a műveltség táji alapjaira kell irányítanunk. Azonban a táji alapokat sem csak az ember és a táj viszonyának elméleti síkján kell vizsgálunk, hanem ökológiai rendszerként, amelyben az emberi kultúrközösség is csak egy fajközösség, amelyik azonos természeti-társadalmi környezetben él. Ezért tájviszonyának valamennyi változata térben és időben lényegi egyezést mutat. Természet- és társadalomkörnyezeti viszonyát ugyanazon kommunikációs jelrendszerek változatával fejezi ki. így a kultúrközösség „szerves emberi csoport", ezért ökológiailag is jelentősége van. (Az ember kettős lény.) A zömmel közös származás, a reális szaporodóképesség biztosítja az illető embercsoport időbeni folytonosságát. Ezáltal van múltja, jelene és jövője valamennyi emberi közösségnek. Mindezek mellett, a biológiai-genetikai jegyek hosszútávú tartamossága fenntart egy ugyanilyen szigorú folytonosságú kultúrát is. Ez a kultúra helyezi el az emberi közösséget a tájban, a tájhaza más lakóinak együttélési rendszerében. A kultúra mint tájviszony hosszú távú, stabil kapcsolat az éltető tájjal.

4 A táj fogalomnak ezzel a sajátos értelmezésével - akár mondhatnánk kultúrökológiai megközelítésével - már gróf Teleki Pálnál is találkozunk. Ez a nagyformátumú, iskolát teremtő geográfusa letűnt századunknak a tájkutatást tartotta munkássága központi kérdésének. 1937-ben a rektori tanévnyitó beszédét is a tájfogalom jelentőségéről tartotta. Többek között a következőt mondta: „A táj nemcsak kép. A táj típusos teremtő élet is, amely hegyet, növényzetet, embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát formál, - újat teremt és világot gazdagít ".

5 Teleki Pál tájértelmezésében különös hangsúlyt kap maga az emberi lényeg. Az „embert testet, lelket, gondolatot, érzést" formáló környezetében az ember és a körülötte élő világ legmélyebb, legsajátosabb kapcsolata fogalmazódik meg. Ez a viszony szövi a különböző természeti, társadalmi és szellemi részelemeket a tájban valami egészen különös szerves egységgé! Ennek révén válhat a 1 CHOLNOKI, 1910; TELEKI, 1937; MENDÖL 1947; MÖCSENYI 1968; HORTOBÁGYI 1975; GHYMESSY 1978; TÓTH 2000; GYÖRI-NAGY 2001 2 RÉTHY, 1998 3 TELEKI, 1937 4 GYŐRINAGY, 2001 5 TELEKI, 1937 11