H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Szabó István: Századunk krónikája? (Idős Danyi István tanulságokkal teli életútja)

SZABÓ ISTVÁN SZÁZADUNK KRÓNIKÁJA? IDŐS DAIMYI ISTVÁN TANULSÁGOKKAL TELI ÉLETÚTJA Ennek a tanulmánynak, az alább következő elemzésnek a „földje", biztos alapja az a kézirat, ami a Damjanich Múzeum Helytörténeti Adattárában található DMHA: 3156-97 jelzettel. A szövegben szereplő, idézőjelbe tett részeket innen emeltük át szó szerint, s ezért feleslegesnek tartottuk, hogy azokra külön-külön is hivatkozzunk. Az írás 1969. január 15-én indul, s a reszketeg kézzel, összefú'zetlen kockás lapokra vetett sorok idős Danyi István életútját idézik. Utólagosan rótta, gyakorlatlan, íráshoz nemigen szokott keze kronologikus rendben élete eseményeit. Ekkor már téesz-nyugdíjas volt, és csekélyke jövedelmét kiegészítendő, munkát vállalt: éjjeliőrködött. Az éjszaka óráiban életmenetét végiggondolva gyermekei, unokái számára útmutatás, mondhatjuk „pályaválasztási tanácsadásaként tiszta emlékezete szerint azokat feljegyezte, rájuk hagyta. Jóllehet - mint magunk azt később kontrollként megtettük — a kiterjedt család birtokában számos dokumentum, feljegyzés, fotó, emlékidéző tárgy is rendelkezésére állhatott volna mondanivalója hitelessé tételére, igazolására, idős Danyi István nem élt e lehetőséggel. Fel sem merült benne, hogy mindazt, amit leír, bizonyítania kellene. Hiszen ő maga élte meg, a feljegyzéseket a maga számára is írta, s tenmagának ugyan miért bizonykodnék? Mi viszont — nem ismerve ennyire a családot, annak belső életét - mikor a kézirat gondozásába fogtunk, a szaktudomány szabályai szerint jártunk el. Az alapiratból kiindulva elemeztük a családi iratokat, fényképeket, levéltári, könyvtári anyagot, s a családtagokkal készített interjúkkal, helyszíni terepbejárásokkal hitelesítettük a napló adatait. Csakis ezt tehettük. A leírtak igaznak bizonyultak. Ezért mindenképpen közlésre méltónak, közérdeklődésre érdemesnek tartjuk. * 1. Egy többgyermekes parasztcsaládban, főként ahol a nagyobb fiúk közötti korkülönbség elenyésző, már igen korán kiválik valamelyik gyermek. A testi erővel, szellemi képességekkel bővebben rendelkezők hamarosan hangadókká lesznek, kiváltképp ha adottságaikat a ház, a gazdaság körüli munkáknál kamatoztatják. A paraszti munka szervezete gazdálkodó családoknál a belsőhierarchiában elnyert pozíció, a többiek részéről a tisztelet, a személyiség elfogadása elsősorban a munkához való hozzáállás függvénye. Az írásban visszaemlékező idős Danyi István édesapja saját, öröklötté földje mellé a lakásukhoz közelebb fekvő iskola-földből 20 holdat bérelt. Miután ő a távolabb fekvő földeket munkálta, a legidősebb, akkor tizenkét esztendős fiára, a napló írójára maradt a közeli gazdaság minden gondja. Három idősebb nővérével az elemi iskola mellett végezte mindazt, amit a kis gazdaság követelt. Családjában már egészen fiatalon azt tapasztalta, hogy az ember annyit ér, amennyi hasznot a munkája hajt. 1923-ban, 21 évesen hasonlóan sokgyerekes, szegény családból nősült, elvette az ugyancsak besenyszögi illetőségű Tarjányi Jusztinát. Úgyszólván a semmiből indultak. „Az anyósom adott egy fél kenyeret, a feleségemnek volt egy heti napszámja, ami kitett 10 forint 80 fillért, amiért tapasztottak az édesanyjával. Ezen vásárlott egy-két napra való élelmet. Az... igen gyorsan elfogyott...." Csak a két kezük munkájára támaszkodhattak, egyikük családja sem tudta őket segíteni. Ám Danyi István tevékeny, ambiciózus ember lévén, minden kínálkozó és maga által felhajtott pénzkereseti-jövedelemgyarapító, megélhetésüket könnyítő alkalmat azonnal megragadott, kínált bár az akárcsak kicsiny bevételt is. Tette ezt nemcsak a szükség, de az affeletti szégyen miatt is, hogy nincsen esetleg semmiféle munkája. Munka nélküli állapotában még a kapuba is csak este merészkedett ki, amikor már nem látta senki. „Nappal nem mertem kiállni, hogy ne lássák, hogy nem dolgozom." Ezt az időszakot, mint a legnehezebb időket emlegeti sokszor naplójában. A „kétkezi" munkát, ami nála a teljes nincstelenséget jelenti. Azt, hogy a két kezén kívül semmit sem mondhat sajátjának. Ettől az állapottól fél, amikor az ötvenes évek végén be akarják hajtani a téeszbe, amikor el akarják venni tőle nem csak a földosztáskor kapott földet, de azt is, amit évtizedek kemény munkájával ő maga szerzett. Ezért tört be olyan nehezen, „...nekem még egy nap is jó volt a szabadból. Mert tudatában voltam, hogyha ennek vége, akkor kezdhetem az elejéről, mint «kétkezi munkás»". Az aratás hozta az „életet", a kenyérnek valót. Emellett az egyéb munkákból kellett minden mást kigazdálkodniuk. Napszámban aratott, herét kaszált, búzát hordott. A betakarítás után „...a kövesút csinálásához mentem Székeskáptalantól Szolnok felé haladva a henger előtt kavicsoltunk, míg be nem fagyott." 1924 303