H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Örsi Zsolt: A Kecskeri Puszta Természetvédelmi Terület kultúrtörténeti áttekintése

A vadászat gyakorlata jellemzően a puskával, vagy agárral folytatott nyúlászás volt. A joggyakorlat nem volt egységes és következetes a vadászat megítélésében, így gyakorlatilag mindenki vadászhatott. Ebben az is közrejátszott, hogy a kártékony vadakat üldözniük kellett és felsó'bb utasításra általános farkas, veréb, 87 varjú vadászatokon kellett részt venniük a lakosoknak. A Nagykunság a vadvizek lecsapolása előtt egyike volt Európa legnagyobb madártelepeinek. A madarász hurokkal, lépesvesszővel, borítókassal, hajítófával fogta meg a madarakat, de akadt olyan is, aki puszta kézzel kapta el őket. A hurkokat a madarak vonulási útjába helyezték ki. Csalogatással, vagy csellel élve igyekeztek elfogni a madarakat, mert így több pénzt kaptak érte. Költési időben a fiókákat szedték össze és azt árulták a piacon. Régen a tollal is kereskedtek, persze nem úgy mint ma. A toll a kalapot díszítette. Különleges becsületben leiedzett, nagy divat volt. Nem volt legény a legény tollbokréta nélkül. A szegények csak kakastoll bokrétát viseltek. A túzoktollnak már becsülete volt mindenkoron. Legjobban a darutollat és a kócsagtollat kedvelték. Ezek voltak a legdrágábbak. A tollakat tolltartó tányérról, lapickáról árulták a vásárokon. A drágán szerzett darabokat gondosan ápolták, fésülgették, sőt végrendelkeztek is felőle. A hódoltság korában adóba is elfogadták a darutollat. Tavasszal a tojásszedés időszaka érkezett el. Az ingólápok tetején, a nádasokban, bozótosokban annyi tojás volt, hogy ilyenkor csónakszámra hordták a falvakba, amit összeszedtek. Gondosan kiválogatták a fias vagy záp tojásokat és a többit adták el. Gyékényputtonyokban hordták házról-házra. Egy részét frissen elfogyasztották, de készítettek belőle tésztát is. Akadt, aki kotló alatt kiköltette és felnevelte a vadmadarakat. Volt olyan is, aki a rét füveit gyűjtötte. A gyógyhatású növényeket minden háztartásban megbecsülték. Ha megbetegedtek, ezekkel kúrálták magukat. Nem volt olyan nyavalya, amelyre ne tudtak volna orvosságot. A békászok nem a kecskebékát fogták, mint gondolnánk persze abból is volt elég -, hanem a teknősbékát. Valaha a módosabb házaknál kedvelt eledel volt. Általában vésszel fogták és dézsában hizlalták őket. A templomépítési ügyben Bécsbe utazó Sütő és Varró urak „honorálások céljából száztizenkét teknősbékát vittek. Rákok is bőven termettek vizeinkben. A rákokat büdös hússal varsával vagy kézzel fogták. Híresen sok rák volt Komádiban, ahol még az utcán is rákok mászkáltak. A rákot szekérszámra 93 szállították Debrecenbe. 87 Szilágyi M. 1995. 44-50. 88 Szűcs S. 1992. 88-96. 89 Szűcs S. 1992. 100-103. 90 Szűcs S. 1992. 95-96. 91 Györffy I. 1955. 67-68. 92 Györffy I. 1955. 53, 110. 93 Szűcs S. 1992. 112. 94 Szűcs S. 1992. 114. 95 Szabó L. 1993. 181. 96 Antalffy Gy. 1982. 340. A rét hínáros, ombolyos vizében rengeteg pióca élt. A népi gyógyászatban ezek az állatok fontos szereppel bírtak. Feltűrt gatyával beálltak a vízbe, mire hamarosan úszni kezdtek arra a nadályok. Ekkor pálcával egyenként kiemelték őket és ha valamelyik „megragadt", azt forró pipával könnyen leválasztották a testről. Az összefogott állatokat a piacon árulták, vagy a nadályszedő zsidónak adták el, akik külföldre szállították. A réteknek ezen hasznait a rétes emberek, a pákászok élték. Hivatásból űzte mindeme foglalkozásokat. Ebből élt, nem vetett, aratott, hanem a rét adta a mindennapi kenyerét. Bevette magát a nádrengetegbe, egy alkalmas helyen kunyhót épített és onnan járt csíkászni, madarászni, vadászni vagy tojást gyűjteni. Az emberi társadalomból kiszakadva élte élete nagy részét. Ismerte a rét minden szegletét, tudta a madarak, halak járását, kiterjedt természetismerettel rendelkezett. Szabó László szerint ezek az emberek laza kapcsolatban állnak a faluval, várossal, a teljes társadalmi közeggel legfeljebb alkalmilag érintkeznek: „a közösség egészéből kiválva speciális tevékenységet, s erre épülő speciális (így nem teljes) közösséget alkotnak.' Ezek az emberek a lecsapolásokkal, a folyamszabályozásokkal elvesztették életterüket, így megszűnt ez az életforma, kihalt a foglalkozás. Ezeknek a vizes élőhelyeknek azonban volt egy nagy hátrányuk. A különféle rovaroknak is jó szaporodó teret biztosít. Ellenük igen nehéz védekezni. Ezt szolgálta a test zsírozása és a szúnyogháló. Antalffy így idézi az elmúlt időket: „A határ nagyrészét elborító mocsárvilág temérdek szúnyogot termel, s ezek a mocsárláz terjesztői. A háromnapos hideglelés általános betegség a városban [ti. Karcagon (Ö.Zs)], népi gyógyszere a törött gyíkpor és a paprikás pálinka. A mocsárláz azonban ritkán végződik halállal. A török kiűzése után indult meg az a folyamat, ami a mai Magyarország természeti képét kialakította. Az Alföld jó része ekkor még nyerstáj volt, amely harmonikusan illeszkedett a többi nagytájhoz. A háborúk megszűntével megindult a lakosság gyarapodása, újra megülték az elhagyott falvak egy részét és ezzel párhuzamosan az Alföld középső és déli területein egy új településhálózat jött létre. A korábbi aprófalvas szerkezetet a nagyhatárú mezővárosok váltották fel, amelyeknek külterületein megjelentek az anyatelepüléshez szorosan kapcsolódó tanyák, ezek elsősorban a földművelés telephelyei voltak. A földművelés kiterjesztését a népesség nagyarányú növekedése indokolta. A megnagyobbodott szántóterületet egyre jobban veszélyeztetik az áradások, amelyek már jellegükben is megváltoztak. A kereslet 278