H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bartha Júlia: A török sírjelölés történeti áttekintése

Ugyancsak türkmén eredetűnek vallják magukat az abdalok, akik Irán felől érkeztek Anatóliába. Számukat nem tudni pontosan, egy 1972-es statisztikai adat a Gaziantep környékén élőket 290 sátor népére becsüli. Főként Nyugat- és Belső-Anatóliában élnek, Bolu, Eskisehir, Denizli, Ankara, Konya, Antalya, Yozgat, Sinop vidékén. Pontos regisztrálásuk lehetetlen. Félnomád etnikai csoport az azeri törökök karapapak csoportja. Lélekszámukra nincs pontos adatunk, mivel a népességösszeíráskor a török lakosság között vették őket számba. Az Iszlám Enciklopédia adatai szerint a Kars vidéki lakosság 15%-a (1975-ben 106.000 fő) ebbe az etnikai csoportba sorolandó. Főként Kars tartomány Cildir megyéjében élnek, de Arpacayban is jelentős csoportjukkal kell számolni, az itt élők állattartással foglalkoznak, más csoportjuk pedig már megtelepedett, vagy félnomád életmódot folytat. A magát karapapak vagy terekeme etnonímmal illető etnikai csoport eredetét tekintve kaukázusi néptöredék. Az etnonímek dolgában nem egységes álláspontot képviselnek a kutatók. Egyes források a terekeme népnevet a türkmén arab változatának tartják, más etimológiai szerint a „terk etmek" (elhagyni jelentésű) kifejezésből származik. A karapapak népnevet pedig a jelenleg is az Amu-darja mellett élő kipcsak karakapak néphez kapcsolják. Hogy mennyire változó a térség etnikai felülrétegződése, képe, arra jó példa az ujgurok csoportja. Kisszámú közösség lehet, kb. 100 családra taksálják a megtelepedők számát, a többiek a nomádokhoz csatlakozva Yenimahalle és Kayseri vidékére vándorolnak. Két hullámban érkeztek Anatóliába: az első 1950-ben, Pakisztánból, a második 1968-ban Afganisztánból. Egymás között az anyanyelvüket használják, így lassabban asszimilálódnak. Szinte kivétel nélkül minden etnikai csoportról elmondható, hogy a letelepedés egyenes következménye a beolvadás, ami két-három generációváltással be is következik. Az asszimilációt nagymértékben elősegíti a vallási endogámia is, amennyiben szunnita szunnitával házasodik még akkor is, ha más etnikai csoporthoz tartozik is, hiszen a megtelepedés után a körülmények amúgy is rászorítják a beilleszkedésre, a török nyelv használatára. Tárgyunk szempontjából fontos még megemlíteni a kirgizeket. Lélekszámukra az első csoportokhoz hasonlóan nem tudunk pontos adatot, sőt a letelepedettek pontos lakhelyét sem közlik a források. Hozzávetőleg 1100 — 1200 főt becsülnek. A vándorlók Ercis, Maiatya, Adana és Ankara környékén élnek. A XIX. század elején tűntek fel Anatóliában, a század 70-es éveiben egy részük megtelepedett. Újabb hullámuk 1958-ban jött, majd 1978-ban indult egy csoportjuk, amely négy év vándorlás után 1982. augusztusában érte el Törökországot. Az említett példák jól megvilágítják az anatóliai etnikai viszonyokat. Békeidőben, amikor a határok zártak, politikai ellenőrzés alatt is állnak nehezebb a mozgás, mint háborús helyzetben, amikor a menekülteknek minősülnek - akár nyájastól is egész törzsek, vagy töredékeik lépik át a határt. Amíg a kulturális „utánpótlás" ily módon biztosított, van okunk bizonyos fajta kulturális felülrétegződést feltételezni. Ráadásul a Kaukázus felől vagy akár Irán felől érkező csoportok nem idegen testként illeszkednek az anatóliai viszonyokba, hanem évszázados hagyományok sok esetben azonos kulturális gyökerek állnak mögöttük. Tanulmányozásuk jó lehetőség rekonstrukciós modellek felállítására. A köznépi temetők sírjelölésének vizsgálatakor a már említett nomád törzsek temetkezési szokásaihoz kell elsőként fordulni. Az állattartó nomád kultúra népei nem tárgyakba formálva állítanak emléket az örökkévalóságnak. A „porból lettünk, porrá leszünk" örökérvényű törvényét követve visszaadják halottaikat a természetnek. A sírjelölés pusztán a hozzátartozók számára fontos, de csak addig emlékeznek az elhunyt sírjára, amíg az élők is emlegetik, emlékeznek az elveszett társaikra. A kőrakásos sírjelölés nem emléket állító célzattal emelkedik a tetem felett. Jóllehet, a „balbal" kövek száma a megölt ellenséget jelképezi, a mai folklórban a jelentése úgy módosult, hogy „ahányan a halálát kívánhatták" annyi követ tesznek a sírra" - Büyükkarabag falu türkménjei századunk elejéig így jelölték a hantot - a kőrakás sokkal inkább a visszajáró lélek elleni védekezést célozza, mint sírjelként funkcionál. A hant fölé kövekből rakott mágikus kör, valamint a sír lóval vagy gyalog hétszer való körbejárása - azon túl, hogy a jelképes lovas temetkezés emlékének nyomaként él a folklórban - ugyancsak a halott háboríthatatlan nyugalmát célozza. Ezt a feltételezést erősíti, hogy az európai, erős katolikus közegben élő lengyelországi tatárok temetkezési szokásai is megőrizték a mágikus kőrakás szokását. A sírt néhány sor kővel rakják körül, amelyek száma páratlan kell hogy legyen, csupán a fejhez és a lábhoz tesznek nagyobb követ. A köznépi temetkezésnek ez a módja Törökországszerte él máig. Isztambul környékén, a Fekete-tenger, Márvány-tenger vidékén a temetést követően három hónapig, Ankara környékén és Belső-Anatólia más vidékén egy évig csupán a sír köré rakott ökölnyi, a fejhez, lábhoz tett nagyobb kövek jelzik a halott nyughelyét. Csak ezidő után állítanak maradandó sírjelet mind a városi, mind a falusi temetőben. (Valószínűleg a talaj szerkezetével indokolható a három hónapos illetve az egy éves várakozási idő. A laza talaj hamarabb ülepszik, így hamarabb kerül a sír fölé maradandó emlékmű.) A köznépi temetkezési szokásokban egyáltalán nem, vagy csak egy bizonyos idő elteltével jelzik a halott kilétét, társadalmi rangját az bizonyítja, hogy a kőrakásos temetkezés, mint a pásztornépek legrégebbi sírjelölési módja csupán egyik eleme az átmeneti rítusnak, a visszajáró lélek elleni védekezést szolgálja. Maradandó emléket csak a közösség kiemelkedő tagjai számára állítottak, a 58 Andrews, P. A. 1992. 90-93. p. 59 A magukat teberdzsinek (baltás) nevező gaziantepi ág a Kara Hüseyh nemzetségbe tartozónak vallja magát. Egy sátor népe egy nagycsaládot jelöl, legalább két, olykor három generáció egy fedél alatt élését. - Andrews, P. A. 1992. 95-96. p. 60 Etnikai különbségek és vallások integráló erejéről - Vö. Bartha E. 1984. 98. - Vö. Gunda B. 1963. 3-24. p. 61 Andrews, P. A. 1992. 105-108. p. 62 Seyirci, M.-Topbas, A - Afyonkarahisar yöresi Türkmen mezartasjar'í 12. p. 63 Borawski, P.-Dubiáski 1986. 195. p. 182