H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bartha Júlia: A török sírjelölés történeti áttekintése

A jelképek alkalmazásából egyfelől a kontinuitást érezzük, másfeló'l pedig a kultikus szokások elhagyásával a kulturális emlékezet megtartóerejének következményeként a jelentésük módosulását tapasztaljuk. A temetői jelképek változása azt bizonyítja, hogy a szokások megkopásával vagy elhagyásával megszűnik a jelenség kultikus gyökere, a konkrét jelből jelkép lesz, majd forma, díszítőelem. Az átalakulás lépcsőfokait jelzik a történeti korok időintervallumán belül a pásztorsírjelek, falusi temetők majd a mai városi temetők. Köznépi temetők, pásztorsírjelek A nomád kultúra kevés tárgyi emléket hagy maga mögött. Leginkább nyelvében, rítusaiban él tovább, hagyományaiban öröklődik és használati tárgyainak díszítésében juttatja kifejezésre világképét, kultúrájának gazdagságát, az élő természettel való kapcsolatát. Jelképei is ezt a sajátos szemléletet tükrözik. Minthogy a hajlékát sem időtálló anyagból építi, hanem gyapjúból szövött, ványolt sátor adja, halottainak sem állít hivalkodó sírjeleket. Rendszerint kőrakás jelzi a sírt. Az Elazighoz tartozó Kocaköy faluban ma is elevenen él az a szokás, mely szerint a halott emlékére „balbal" köveket raknak a sírra. Annyit, ahány ellensége lehetett. Büyükkarabag falu türkménjei között a századunk elejéig élt a kőrakásos sírjelölés szokása: „a halott feje felől tettek annyi követ, ahány ellensége lehetett, ahányan a halálát kívánhatták" - írja Ahmet Topbas. A kőrakásos sírjelölés a nomádok sajátos sírjelölési formája, de nem etnikus specifikumként értékelhető, hanem úgy, mint a sírjelölés egyik történeti formája a köznépi temetőben. Párhuzamát a régészeti források és a közép-ázsiai néprajzi szakirodalom hozza. A köznépi temetkezés századokra visszanyúló hagyományaira a nomád illetve félnomád törzsek temetkezési szokásai adnak támpontot. Törökország területén ma is számos nomád törzs él, főleg Kelet-Délkelet-Anatóliában vándorolva. Közülük a legjelentősebbek a yürükök, türkmének, tahtadzsik, az azeriek karapapak csoportja, ujgurok, kirgizek. Érdemes közelebbről megvizsgálni őket, mert viszonylag zárt közösségek lévén a hagyományaikat jobban őrzik, származásuk, vándorlásuk irányából a kulturális elemek mozgásának irányára következtethetünk. Mobil társadalmi csoport lévén lélekszámukra csak becsült adataink vannak. Vegyük sorjában: Jürükök Maga az etnoním is vándorlót jelent. Teljes lélekszámot magába foglaló összeírás nem történt, mindössze egy 1950-ből 54 Őrnek, S. V. 1971. 71. p. 55 Kalafat, Y. 1990. 104. p. 56 Topbas, A. Afyonkarahisar yöresi Türkmen mezar tasiari 12. p. 57 Andrews, P. A. 1992. 75-108. p. származó adat áll rendelkezésünkre, eszerint számuk mintegy 50.000 fő lehet. A Toros hegység mentén Nyugat-Anatóliától Marásig húzódó vidéken élnek. Nyári szállásaik a Szultán hegység fennsíkjain téli szállásaik pedig az Antalyai-öbölnél lévő falvak határai mentén található. Néhány csoportjuk Denizli környékén él. Példájuk jól bizonyítja a nomád életforma és a modern társadalom egymás mellett éléséből fakadó ellentmondást: az Ala Dagi fennsíkra tartók előre hajtatják állataikat, az asszonyok gyerekek, öregek pedig Afyonban vonatra szállnak és úgy viszik a sátorfájukat, míg más csoportjaik hagyományos módon, málhahordó tevékkel hurcolkodnak. Egy részük már megtelepedett, főleg Manisa, Balikesir, Kütahya és Eskisehir környékén. Nagyobb lélekszámú vándorló csoportjuk teleltetésre Antakya - Marás vidékére, nyáridőben pedig Pinarbasi, Sariz és Tamarza megyékbe vonul, mintegy 130-140 sátor népe. A jürükök az oszmán terjeszkedés idején Trákiába és a Balkánra vándoroltak. Az Európában rekedtek mind megtelepedtek. Vallásuk részint szunnita, részint siíta muzulmán. Utóbbiak Afyonkarahisar, Emirdag, Bilecik vidékén élnek, de Yozgat, Merkez és Tarsus környékén is előfordulnak. Származásukat illetően nincsenek pontos adataink, egyes vélemények szerint az alavita türkménekkel keveredtek, etnikai hovatartozásukat leginkább ez határozza meg. Türkmének Kettős identitástudat jellemzi őket. Mivel törökül beszélnek a népességösszeíráskor a török lakosság között vették őket számba. Törzseik az Afsar, Cepni, Bekdik, Hotamis. Nagyobb csoportokban Nyugat- és Belső-Anatóiiában élnek. A történelmi források Törökország népességének jó részét türkmén eredetűnek tartják. Közülük akik magukat ma is annak vallják Afyon, Kayseri, Emirdag, Akkisla, Sivas, Gemerek, Konya, Nigde, Kadihan környékén élnek. A Bektik törzs Bor, a Hotamis, Karapinar, Cumra és a Kizilirmak folyó mentén élnek. A türkmének legnépesebb csoportja az Afsar 1865-ben letelepedett Kayseri, Pinarbasi, Sariz és Tomarzoya vidékén. A Cepni törzsbéliek Belső-Anatóiiában a hagyományos külterjes állattartásból élnek. 1982 után Afganisztánból érkeztek még türkmének, közülük 75 család Tokát környékén él és mintegy 120 család nomád vándorló életmódot folytat Anatólia már említett helyein. Az iszlám szunnita ágához tartoznak. Magukat ugyancsak türkmén eredetűnek tartják a tahtadzsik, azonban nem az állattartás, hanem a fakitermelés adja megélhetésük alapját, a nevüket is innen kapták. Nyugaton Izmir, Manisa, Aydin, Mugla, Denizli, Buldur, Isparta, Antalya, Icel, Adana, keleten Marástól Gaziantepig a Toros hegység mentén élnek. Télen a falvakba húzódnak, nyáron az erdőségekben sátoroznak. Egy részük már megtelepedett, az Izmirhez tartozó Narlidere a központjuk. 181