H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Bartha Júlia: A török sírjelölés történeti áttekintése

folyó mentén és Orkonnál talált hasonló formájú sírjeleket a VII-IX. századra datálja. Ugyanez a típus Anatóliában a XI. században jelenik meg. A legkorábbiak közül való a hidzsra 387. (1030) évéből Gazne-ban Sebukteken márvány síremléke, és Samból Fatma sírköve a Hidzsra 439. (1048) évéből.

5 Magasságuk 60—90 cm, hosszúságuk 190-210 cm, szélességük: 40-80 cm. Ettől a mérettől csak a gyermeksírok térnek el. Mind a nyitott, mind a zárt kőládákat Anatólia északkeleti részén találni nagyobb számban, míg délnyugat felé haladva számuk egyre csökken, ami egyben jelzi a birodalom földrajzi határait, terjeszkedésének irányát is. Anyaguk szürke vagy vörös tufa, ritkán márvány. Oldalukon a kuf? írás a XII. század elejétől elmarad, maga a sírjel sem éli túl a század végét. A XII. század első felében megjelenik a nyeregtető formájú, a két végénél lévő nyitott háromszöget élére állított négyszögletű kőlappal lezáró sírjelforma. A XII. századi sírköveket finom domborítású növényi ornamentika díszíti, felirata Korán-idézet, a halott neve. Az évszámot 1158-tól írják a sírkövekre. A korszak jellemző epitáfiumából két példa: 1. „Ez a sírkő 553/1158 évben elhunyt SELAME b. Muhid b. el • HACCAK-é. Isten ítélje őt." 2. A kő északi oldalán: - „Ez a sírkő, HIBETU JUSUF-é" Déli oldalán: „Allah bocsásson meg neki" - valamint a Korán Tevhid-szúrája olvasható. A XII. század utolsó negyedében újabb változás tapasztalható, sírjelek formájában. A kőláda fejnél eső részénél magasodik a sírsztélé. Mindkét oldalán finom kőfaragás díszíti, a rozetták, indás-folyondáros díszítés mellett feltűnnek az iszlám vallási jelképek: az örökmécses és a gyertyatartó. A forma a XIV. század első negyedéig él tisztán, módosult változatait azonban később is megtaláljuk. Mellette, a XIII. század első felében megjelenik a fejtől-lábtól sírsztélével ellátott fedett kőláda, amely az oszmánok jellegzetes sírjeltípusa lesz. Nagyon lényeges vonása, hogy a lábtól való kő formája eltér a fejnél lévőtől. Többnyire henger formájú, míg a fejnél lévő szögletes, esetleg a mihrábot, az imafülkét mintázza, néhány esetben határozottan antropomorf jellegzetességeket mutat. Mint alaptípus, a XIX. századig megtalálható. A formaváltozás etnikai csoportokhoz való kötése meglehetősen nehéz feladat, mert nem ismerjük a korszak etnikai mozgását, azonban gyanítható, hogy a változások mögött a XIII. század '30-as éveitől a mongolok elől menekülő újabb és újabb török csoport áll. A népesség etnikai összetétele egyre inkább eltolódott a törökök javára. A nagy létszámú nomádság (a XIII. század derekán 70 000 sátrat becsülnek) jószágai részére egyre nagyobb legelőterületet igényelt, de csak a szántóföldek rovására terjeszkedhetett, így a letelepült, földművelő bizánciakat és örményeket visszaszorítva tarthatta fenn a külterjes állattartást. A társadalmi érdekkülönbségek lassan szétfeszítették a szeldzsuk állam keretét, helyén törpefejedelemségek jöttek létre, amelyek azonban nem egymástól elszigetelten éltek, hanem a kereskedelem révén kapcsolatban álltak. Valójában csak az irányítás szempontjából szabdalódott szét a birodalom. A hatalmi harcok, a határvillongások megviselték ugyan a letelepült lakosságot, de nem olyan mértékben, hogy általános hanyatláshoz vezetett volna. A városokban továbbra is virágzott a kézműipar, mecseteket építettek, medreszéket hoztak létre. Konyát, az akkori fővárost elárasztották a vezető szerephez jutott türkmének, aminek következtében az addig hivatalos perzsa nyelvet felváltotta a török nyelv. A társadalmi változás a temető képén úgy hagy nyomot, hogy a XIII. század harmadik negyedében megjelenik egy újabb sírjelforma, a cilindrikus és félcilindrikus sírjel. (A cilindrikus formánál nem hagyható figyelmen kívül a bizánci hatás, különösen a félcilindrikust tekintjük, de csakis a formája utal a bizánci sírjelekre.) A XIII. század végi, XIV. század eleji kőfaragó művészet fénykorát jelzik ezek a sírépítmények. Valóságos versengés látszik a ránk maradt emlékekből. Hatalmas síremlékek készültek, mind méretükben, mind művészi megmunkálásukban felülmúlhatatlanok. Emírek és családjaik síremlékei. Maga a forma a XIV. század végéig változatlan marad, azonban a kőfaragás technikája de kiváltképp a díszítőelemek térnek el a korábbiaktól. Az eltérés az alapanyag megváltozásával is indokolható, hiszen az addig általános homokkő és mészkő mellett megjelenik a márvány. Amíg a XI XII. századi kőládákat kúfi írás díszíti, a XIII. században megjelenik az arabos folyondáros díszítés, és minden bizonnyal az iszlám erősödésével, és a hit jegyében vívott szent háború, a dzsihád szellemével összefüggésben a sírköveken is egyre gyakoribbak a mohamedán jelképek. Mellettük a XIV. század sírkövein először, megjelenik a gránátalma motívuma, és más életfaábrázolás. Az eddig tárgyalt sírjelformák jellemzőek Kelet-Anatóliára, elsősorban Konya, Maiatya, Eskisehir, Malazgirt, Erzurum vidékére. Nyugat-Anatóliában a bizánci kultúrhatás befolyása tovább érződik, szembetűnő változást a sírjelölésben a XI—XIII. században Karamagararí, 1992. 46. p. - Vö. Radloff, 1893. XII. 4-6. p. Karamagaralí, B. 1992. 46. p. Önder, M. 1969. 5-6. p. Ahlal temetőkatalógusában No. 17. (212-213. kép); és a 16. (209-210. kép) Vörös tufa, hossza 281 cm, szélessége 83 cm, magassága 72 cm. A fedőlap 60 cm. Matuz J. 1990. 21. p. Konyában a szeldzsuk kortól napjainkig 32 helyen létesítettek temetőt, jelenleg hetet találunk belőlük. Közülük is a legjelentősebbek a Muszallah, Ücsler, és a Hadzsi Fettah temetők. Önder, 1969. I. A város terjeszkedése miatt megszüntetett temetők sírjeleit a múzeumok őrzik. A legkorábbi darabjaik egyike a Hidzsra 681. (1283) évéből származik. Matuz J. 1990. 24. p. 170