H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Gulyás Éva: Felekezeti konfliktusok és kulturális különbségek a Jászkunságban a XVIII—XX. században

olyan mértékű volt a katolikusok terjeszkedése, hogy a XX. század első harmadára már túlsúlyba kerültek. Ezt nemcsak a betelepedések, hanem a reformátusokénál magasabb népszaporulat is eredményezte. A katolikusoknak nem volt templomuk, 1765-ben azonban temetőt jelöltek ki részükre, ahol keresztet is állítottak. Az isteniszteleteket házaknál tartották. Első plébánosukat 1769-ben iktatták be, melyen Dósa Pál jászkun kapitány személyes jelenlétével biztosította a rendet, majd több évre királyi biztost rendelt ki a plébános védelmére, hogy az 1701-ben történtek meg ne ismétlődjenek. 1773-ban épült fel az első katolikus templom, mely 1906-ig állt, akkor építtették jelenleg is álló templomukat. A jászsági reformátusok megtérítése eleinte másutt sem járt nagyobb sikerrel. Sőtér Ferenc jászkun kapitány engedetlenségük miatt 1700-ban levélben számolt be viselt dolgaikról az egri érseknek: „...bizony kegyelmes Uram, minket pápistákat az idevaló kálvinistáknak nagyobb része, a pogányoknál is alábbvalónak tart... A jászberényi kálvinisták a parancs ellenére nem hajlandók a pápista templomba járni, hanem inkább kibéreltek egy házat, kiválasztottak maguk közül egy deákos műveltségű csizmadiát prédikátornak és ott tartják az istentiszteleteket, olyan hűségesen, hogy soha senki el nem marad közülük. És még ünnepnap sem hajlandók eljárni a katolikus templomba. Ezért ha a pápista prédikációk, keresztelések, esküdtetések és temetések gyakorlására nem erőlteti őket, sem belőlük, sem gyermekeikből soha pápista nem lesz." Arról is beszámol, hogy Jászfényszarun is él három-négy kálvinista és bár azoknak is meghagyta, hogy az új templomba járjanak és a plébánossal kereszteltessék meg gyermekeiket, amit ugyan megtettek, de sem ők, sem gyermekeik nem hajlandók meggyónni. A felekezeti ellentétek a közösség életében konfliktushelyzeteket teremtenek, melyek a mindennapi életre, a társas kapcsolatokra is kihatnak. Az eltérő mentalitás, a különböző magatartásformák és szokások szinte nap mint nap torzsalkodásokra, összetűzésekre adtak alkalmat a két felekezet között. A legjellemzőbb konfliktushelyzeteket a vegyes házasságok, az újszülött felekezeti hovatartozásának kérdése, a vallási, ünnepi szokások (búcsú, búzaszentelő), a vallási emlékek (templom, vallási kisműemlékek) esetében figyelhettük meg. A példákat elsősorban jászkiséri gyűjtésemből hozom, de a Jászkunság többi településéről is említek adatokat. A különböző felekezetűek viselkedési és magatartásbeli sajátosságait a vallási csúfolódók nagyon jól kifejezik. A katolikusok a reformátusokat kálomistáknak, lóformatusoknak, a reformátusok a katolikusokat pápistának, katlanmókusoknak nevezték. Jászkiséren azt mondják a katolikusokra: „Pápista ember! Jég van a hóna alatt!" vagy „Hideg hónaljú pápisták!" vagyis bizalmatlan, nem barátkozó természetűek, nehezen engednek fel az idegenekkel szemben. A vallási csúfolódók gyakran veszik célba a katolikusok ájtatosságát, ami nincs mindig összhangban jellemükkel: pl. „Imakönyv a hóna alatt, ördög ül a lelke alatt" , vagy „Szentéletű vasfazék, csak a füle kormos!" A reformátusok ellenben „Fafejű, verekedős kálvinisták", „Tölgyfa fejük van, még a balta is kiugrik belőle!", ami arra utal, hogy kemény, nyakas emberek, gyorsan előrántják a bicskát, ha nézeteltérésre kerül sor. A reformátusok viselkedésében némi hatalomellenesség, ellenzékiség is kifejeződik, nem hódolnak be könnyen a hatalomnak. A reformátusok ellenzékiségét példázza az alábbi eset is: 1845-ben a redempció 100. évfordulóját ünnepelték a jászok, ami szabadságuk, kiváltságaik visszaszerzésének ünnepe volt. A jászsági községek mind nagy küldöttségekkel képviseltették magukat, az egyetlen Jászkisért leszámítva, ahonnan csupán a főbíró, főjegyző, segédjegyző és a hajdú vettek részt, akiknek hivatalból kellett megjelenni. Ezzel is kifejezésre juttatták tüntetőleg a jászokkal szembeni ellenérzésüket. Jászkiséren a református-katolikus ellentétet társadalmi és etnikai különbségek is mélyítették. A reformátusok módos parasztgazdák voltak, általában ők voltak a redemptusok, a földdel, vagyonnal rendelkező lakosok. A katolikusok ellenben a társadalom legalsóbb rétegébe tagozódtak be, akik éppen megélhetési nehézségeik miatt jöttek ide a szomszédos jászsági községekből cselédnek, béresnek. Ez a nagy társadalmi különbség még tovább rontotta a kapcsolatot a református nagygazda és katolikus cselédje között. Mindezt tetézte még etnikai különbözőségük is. A kiséri reformátusok igazi magyarnak tekintették magukat illetve vallásukat, szemben a jászokkal, akiket idegeneknek tartottak. A vegyes házasságok sok feszültséget okoztak a két felekezet között. Ennek kimutatására anyakönyvi kutatást végeztem Jászkiséren. Az 1845-1950 közötti időszak házassági anyakönyveit néztem át és a házassági kapcsolatok felekezeti megoszlását vizsgáltam. A vizsgált időszakban erős vallási endogámia érvényesült mindkét felekezet részéről, vagyis a katolikusok és a reformátusok is egymás között házasodtak, ritkán került sor vegyes házasságra. A vegyes házasságok száma csupán 1945 után nőtt meg, ami azzal magyarázható, hogy a házasságkötéseknél a felekezeti hovatartozás már nem esett olyan súllyal latba, mint korábban. Pl. 1945-ben 61 házasságból 21 vegyes, ez 23 Vándorfy J. 1895. 116-117. p. Győri J. 1978. Győri J. 1978. Szabó L 1979. 158. p. Itt szeretném megjegyezni, hogy a jászok idegen származásuk ellenére legalább annyira jó magyarnak tekintik magukat, mint a kiséri reformátusok. A jászok és a magyarok közötti különbség a városrésznevekben is kifejezésre jut. A török defter adatai szerint Jászberény két városrésze a Jászváros és Magyarváros nevet viselte, az előbbiben katolikusok, az utóbbiban a reformátusok laktak. Fekete L. 1968. A vegyes vallású vidékeken a nép általában a református vallást tekinti magyar vallásnak. A Jászkiséri Református Egyház Házassági Anyakönyve 1845-1895., Római Katolikus Egyház Házassági Anyakönyve 1845-1895., Polgári Házassági Anyakönyv 1895-1950. SZÁL. 149