H. Bathó Edit – Kertész Róbert – Tolnay Gábor – Vadász István szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 11. (1999)

Havassy Péter: Megtelepülés és népesség a középkori Gömör vármegyében

Derencsényi Imre és János 402 Athfi család 30 Uza család 71 Összesen 696 Királyné 52 Szécsényi László 53 Jánosi bencés apátság 33 Nemesség 1656 Mindösszesen 4885 1. Ha a táblázatunkban szereplő első négy egységet (nemzetségek-*-királyné) számítjuk a nagybirtokhoz (3143 porta), akkor megállapítható, hogy a nagybirtokosok kezén található a megye telki állományának kétharmada. A szigorú statisztika ellenére a mindennapokban lényegesen más volt a helyzet. A nagybirtok igazi típusát csak a Bebek, Csetneki, Jolsvai és Derencsényi családok uradalmai képviselik, a többiek inkább a megyei nemesség néhány tehetősebb családjának birtokállománya felé közelítenek. (Itt jegyezzük meg, hogy nem a Szécsi családhoz számoltuk azt a 102 portát, melyet tőlük zálogba Mikófalvi András, Bátkai Gergely, Panyiti Uza Miklós és Derencsényi Imre tartott a kezén.) Ilyenek a Mikófalvi 108, a Runyai Zsoldos 87, a Tomallyai 78, a Dobi 69, a Csoltói Basó 56, a Kecsői 50 portával. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy a nemességnél kimutatott 1656 portában nincsenek benne azok a nemesi földek, melyek a jobbágytelkek mellett, a falvak külön nemesi részében vagy a kuriális falvakban feküdtek. Ha a nagy- és nemesi birtokokat térképre vetítjük kitűnik, hogy az előbbiek szinte kivétel nélkül túl fekszenek a XI. században kialakult magyar szállásterület északi határán, azaz a megye déli része megmaradt az egytelkes, valamint a kis- és középbirtokos nemesség kezén, ott számottevő uradalom nem alakult ki. Megjegyezzük továbbá, hogy a megye déli részén lévő, nagybirtokosok kezén található falvak mind késői királyi adományok, tehát akkor kerültek a birtokukba, amikorra a nemesség már megvetette a déli rész fejlődésének alapjait, kialakította meghatározó társadalmi és gazdasági kereteit. Ezért nincs lényeges eltérés a nemesi és a nagybirtokos falvak között. Mindezt azért hangsúlyozzuk, mert a későbbi, újkori, de sok vonatkozásban a mai napig kiható társadalmi és gazdasági fejlődés máshogy nem érthető meg. 2. Az összeírások egyben lehetőséget nyújtanak a megye hozzávetőleges népességszámának megbecslésére is. Ha Bálint kutatásai alapján a XV. századi gömöri nemesi családok számát 640-re tehetjük. Azonban megyénk népesedésében a legnagyobb szerep a megye déli, nemesi falvaiban élő magyar, illetve az északi, uradalmak területén lakó szlovák jobbágyságnak jutott. 1431-ben a megye déli részének részleges összeírásakor 16 esetben említenek féltelkeket. Nyilván négy évvel korábban, 1427-ben is találtak ilyeneket, de akkor összevontan, egész portaként adták meg ezeket. Számuk nem igazán lehetett nagy, 17 B. Kovács 30., 32-33. p. 18 DL. 25777/31. s félteleknél kisebb egység pedig az 1570-es évekig alig fordul elő. Mindenesetre ha a résztelkesek, továbbá a lakosság adót nem fizető rétegeinek (zsellérek, pásztorok stb.), valamint a tűzkár, jégverés stb. miatt mentesítettek, nem beszélve az eleve kivont nemesek, plébánosok számát összeadjuk, mindezeket óvatosan is legalább 2000 családra becsülhetjük. Hozzátéve ehhez a 4885 összeírt portát, akkor megállapíthatjuk, hogy Gömör megye népessége 1427-ben bizton elérte a 7000 családot. Ez a szám a század közepén 8500-9000 családra növekedett, s így kijelenthetjük, hogy Gömör népességi létszáma a középkor folyamán ekkor volt a legnagyobb. A népesség kétharmada a megye déli, magyarlakta, egyharmada pedig az északi, szlovákok, rutének és németek által lakott területen élt. A század közepétől kezdve azonban a jobbágytelkek hatalmas méretű pusztulásának riasztó képe tárul elénk. Az okok közül elsősorban az igen elharapódzó hatalmaskodásokat, másrészt a husziták elleni háborúkat emelhetjük ki. Jelentős hatalmaskodások korábban is voltak - így pl. 1343-ban, amikor a Méhi család tagjai és társaik Orgoványra törtek, onnan a jobbágyokat elűzték, házaikat szétszedték és saját birtokaikra vitték - azonban a XV. század közepétől egyre gyakoribbá váltak. 1446-ban a Jánosiak Bellényt és Kurincot teljesen felégették, ugyanakkor a gedei várurak ingóságaikkal együtt elhurcolták az uraji jobbágyokat. A Csetnekiek 1469-ben erőszakkal összeszedték a polgárok lovait, vasáruját, deszkáit és házi szőtteseit, felégették azok házait és kerítéseit. Még ugyanebben az évben Rochfalváról a lakosság teljes állatállományát Murányba hajtották, továbbá Lukaházan egy parasztházat elpusztítottak, és a helyét rögtön fel is szántották. Sajnos a sort sokáig folytathatnánk. A husziták elleni háborúskodások a megye egész területén folytak, de a Száraz-völgyet és a pelsőci uradalom északi részét lényegesen kisebb károk érték, mint a többi részt, különösen a Balog és a Rima közti területet. A Balog-völgy annyira megérezte a huszita uralmat, hogy az itt jelentős birtokokkal rendelkező Szécsiek szegénységükre hivatkozva — még 1481-ben sem tudják kiváltani a zálogból Balog várát és Rimaszécs városát. így Ha Bálinttal együtt „megállapíthatjuk, hogy az Albert király halála után állandóan terjedő s a nyugodt életet mindinkább fenyegető hatalmaskodások, az élet- és vagyonbiztonság egyre nagyobb veszélyeztetése, a husziták több mint 20 éves gömöri hadakozásai okozták a XV. század második felében jelentkező elnéptelenedést. „...Az általános romlás következtében munkáskézben hiány támadt, a jobbágynak nem kellett tehát lakóhelye elhagyásakor bizonytalanságba indulnia, mindenfelé szívesen befogadták. Valóságos versengés indult meg a népesség megtartására s a puszta porták benépesítésére." így 1446-ban pl. Csetneki László panaszára - aki nehezményezte, hogy sok jobbágy költözne át gömöri birtokaira, akik adóikat megfizették, de földesuraik mégsem engedélyezik elköltözésüket — Hunyadi János meg- parancsolja a vármegyéknek és más hatóságoknak, hogy az ilyen jobbágyokat kötelesek elengedni. Mindenesetre riasztó, hogy 1489-ben a 109