Szabó László – Tálas László – Madaras László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 10. (1997)

Bagi Gábor: Az apáti „kis kuruc háború"

erre kirobbant lázadás méretei, nagysága nem azonos fajsúlyúaknak tekinthetők. A tanácsok munkájának bírálata az 1745—1848 közötti időszakban a Kerületekben általános jelenség. Okkal, vagy ok nélkül bírálták intézkedéseit, hisz pl. a földosztályokkal természetszerűen nem lehet mindenki elégedett. A sérelemlevelek gyakorta felvetették a szenátorok személyi összefonódását, részrehajlását, törvénytelenségeit, szakképzetlenségét, privilégiumokkal ellenkező juttatásait, szabadalmait, a közügyekbe való beleszólás jogának szűkítését, egy bizonyos idő után pedig a jászkun igazgatás és önkormányzat szigorúan privilegiális elvek alapján történő átszervezésének szükségességét is, mely törekvés a polgári átalakulás hatására végül általános kerületi igényként jelentkezett, s az országgyűlésekre is eljutott. A tanácsi hibák nyílt bírálata, alulról kezdeményezett orvoslása ugyanakkor problematikus, s nem veszélytelen kísérlet volt. Magunk a Jászkunság levéltári anyagának kutatása során eddig nem találtunk olyan esetet, amikor a panaszoknak a felsőbb szervek döntően igazat adtak volna, ami persze nem jelentette egyben azt is, hogy a nyilvánvaló esetekben nem történt orvoslás. Az Ozorótzky mellett 1821-ben fellépő József nádor leveleiből is látható, az a feudális korra jellemző, s annak megfelelő igazgatási filozófia, mely célszerűbbnek tartotta egyes túlkapások elnézését, burkolt elintézését, mintsem az igazgatási szervezet tekintélyének nagy nyilvánosság előtti nyílt lejáratását. A viszonylag újonnan funkcionáló jászkun jog és önkormányzat egyedisége miatt az itteni hivatalnoki szervezet egyébként is nehezebb helyzetben volt, mint a nyolc évszázados országos tapasztalatra támaszkodó nemesi vármegye, vagy akár a királyi városok. Persze a kérdés ennél azért bonyolultabb, hisz bizonyos kérdéseket eleve nem lehetett mindenki közmegelégedésére megoldani, sőt az is vitatható, hogy a sérelmezett ügyeket egy gazdálkodó átlagos parasztgazda a maga műveltségi szintjén miként fogta fel, mennyit értett meg belőle. Nyilvánvalóan elsődlegesen azt sérelmezte, ami őt sújtotta. így történhetett az meg, hogy a Tajthyék mögött felsorakozó csoportok (nemesek, redemptusok) is leginkább a tanács elleni elégedetlenségben voltak közösek. Úgy véljük hosszabb távon az eltérő, sőt egymással ellenkező távlati célok (a nemesek részéről az országos nemesi jogok jászkun privilégiumok rovására történő érvényesítése, másrészt a nem nemes redemptusoknál a jászkun privilégiáiis elvek betartásának igénye) semmiképp sem voltak összeegyeztethetőek. Pár helyen a peranyagban feltüntették, hogy ki miért keveredett a lázadásba. Ezek alapvetően négy okra hivatkoztak: a portaosztások problémáira, az elzálogosított és eladott földekre, a tanácsi igazságtalanságokra, valamint Ozorótzky „visszaéléseire". Olykor e tényezők ötvöződtek is egymással. Birkás István panaszolta, hogy a bírák a portájából 2 részt is elvettek, s amikor ezt sérelmezte, börtönnel fenyegették. Nagy G. Imre arra hivatkozott, hogy rendkívül kis portát kapott. Hárman a zálogban lévő, vagy rég eladott földjeiket szerették volna visszaszerezni, míg a negyedik elmondta, hogy egy örökölt birtok miatt egy nap alatt 600 forintot tartozott apjával, s testvéreivel kifizetni. Volt aki arra hivatkozott, hogy Ozorótzky tőle földet zálogolt, s felét nem adta vissza. Egy személy 15 forintot voit kénytelen a kimért portáért Ozorótzkynak fizetni, holott ez a környéken átlag 40 krajcár volt. Bagi György Ozorótzkyt azzal szidta, hogy „mikoron én Csősz voltam, úgy beszéltél nekem, mint Kondás a Süldőnek". Bagi Farkast Tajthy István azzal biztatta, hogy az apja által eladott földeket mind vissza fogja nyerni. Másokat viszont Dósa György egyenesen azzal fenyegetett, hogy ha nem megy veíe, agyonveri. Noha az egyedi eseteket nincs módunkban megvizsgálni megkockáztatható, hogy nem minden sérelem volt jogos. Különösen áll ez az elzálogosított vagy eladott földek visszavételére, mely igény mögött a helyi társadalom jelentős részének elszegényedése rejlik. (A két Tajthynál is megfigyelhető ez a motívum.) Nyilvánvaló azonban az is, hogy a földek elaprózódása, s a tanácsi túlkapások aligha csak Apátin voltak jellemzőek. Miért itt robbant ki tehát ez a feszültség, s miért ennyire durva, erőszakos formában? Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy e tekintetben az Apátin lévő nemesek nagy száma lehetett a meghatározó. Ezek legnagyobb részükben osztoztak a kisbirtokos redemptusok problémáiban, s őket is fenyegette birtokaik elvesztésének, sőt a birtoktalan redemptusok közé kerülésének réme. A helyi nemesség vagyoni, s kulturális szintjét tekintve nem különbözött ugyan az átlagos redemptustól, ám alapvetően elkülönült attól mentalitásában. Az elismert országos nemesség olyan nemesi öntudatot adott az ittenieknek, amelyet a redemptusoknál — noha azok is szerették volna nemesként elismertetni magukat — nem találunk meg. A közös teherviselés ellenére a nemesi bíráskodás sajátosságai, a testi megalázás lehetőségének hiánya 43