Madaras László – Tálas László – Szabó László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 9. (1996)
Kürti Béla: Régészeti párhuzamok a Kárpát-medencei avar kori fülkesírok (Stollengräber) keleti eredetéhez
illusztrációk nélkül megjelent rövid közlemény elkerüli a figyelmét! Különösen akkor, ha ezek el sem jutnak más ország kutatóihoz! (Gondolok itt, pl. a MKCSM vagy a szegedi Acta luvenum példányaira, ellenpéldaként mondjuk a szaratovi tájmúzeum, esetleg a kijevi zoológiai intézet vékony füzeteire.) Más dolog, hogy olykor valóban elkerüli a figyelmünket nem egy, kezünk ügyébe eső publikáció is (elrettentő példaként idézzem a magam esetét az azóta nagy hírnévre szert tett Borizsári temető 21. kurgánja ezüst övgamitúrájáról, amit egy kis kiállításvezető révén 1978-ban ismertem meg, s erre hivatkoztam 1983-ban a Szeged-monográfiában (Kürti 1983. 174.J.); majd ugyanezt idézi tőlem Lőrinczy G. (Lőrinczy 1991. 108.j.), miközben a lelet teljes alappublikációja (Nurmuhanbetov 1969) a kiadás éve óta a MNM könyvtárában kézbevehető lett volna!. 9 ) Az elvi/módszertani nehézségek sorát pontosan olvasási szokásainkhoz kapcsolódva osztanám három csoportra: terminológiai, korhatározási és etnikum-meghatározásbeli kérdésekre. Míg a magyar szakirodalomban is előfordul a padmaly és a fülke keverése (Móra a fülkét eredetileg aknasírnak nevezte), hogyne tévedne hozzánk egy, a padmalyos temetkezéseihez párhuzamokat kereső szlovákiai kutatónő, ha a „Stollengrab" helyett „Nischengrab"-ot olvas (a legfrisebb irodalomból I. Madaras 1992)?! Fordítva is ez a helyzet: ugyan miért nézné meg egy magyar kutató egy orosz nyelvű cikk tartalmát, ha „katakombasír"-ról szól a cím? Ugyanez a helyzet a korhatározással: eleve gyanús, ha V—VIII, VI—IX, netán VII—X. századi meghatározást látunk, nem beszélve esetleg az i. sz. II— III. sz-ról. Miért is gondolnánk, hogy valahol valaki rosszul keltezett; s így a tanulmányra vetett egyetlen pillantás épp e rosszul működő mechanizmus miatt félrevezető lehet?! S végül az etnikum meghatározása. Nem tudok jobb példát említeni, mint Makszimovnak a szaratovi területi tájmúzeum közleményeiben 1956-ban megjelent tanulmányát a legkésőbbi (értsd: V—VIII. századi) szarmata-alán temetkezésekről (Makszimov 1956), mely még az alappublikációk megjelenése előtt térképpel és rajzos táblákkal részeteiben is közölte mindazt az anyagot, melyet három évtized múlva Somogyi P. volgai csoport néven fedez fel a maszkos véretekről szóló alapvető értekezésében (Somogyi 1987). Szerencsétlen esetben minden felsorolt jelenség ellenünk dolgozik, s alapjaiban 9 N. B. Ilyen alapon persze Garam Évának sem Alma-j 10 A katakombasírok irodalmáról röviden Id. a 4j-t. gátolja meg esetünkben pl. a fülkesíros temetkezési szokás gyökereinek keletre való követését. A fentiek felismerése után, miután a számomra is kötelező szakmai csőlátás a teljes eredménytelenséggel fenyegetett, alapvető módszertani fordulatra volt szükségem. Lényegében arról van szó, hogy egy kutatási terület, téma sikertelensége esetén a felhasznált axiómák (esetünkben régészeti jellemzők) egy részét (akár mindet) megváltoztatjuk; elvárásainkat lényegesen eltérő (szélesebb körű) jellemzőkkel fogalmazzuk meg, s így folytatjuk a kutatást. A fülkesíros kérdésre alkalmazva ez annyit tesz, hogy kiindulási alapként egyetlen ismertetőjegyet vettem figyelembe és ahhoz kerestem párhuzamokat. (Elsősorban időrendi megfontolásokból a vizsgálatból eleve kizártam a bronzkori katakomba kultúra, ill. a késő alán (szaltovó-majaki) kultúra temetkezéseit (mely utóbbiak genetikailag éppenséggel akár kapcsolatban is lehettek az időben korábbi, a Kárpát-medencei fülkesírokat létrehozó népességgel.) Kutatási alapom a fülkesír hazai földön szinte kizárólagosan azonos formája volt. A fenti kutatástörténet fényében talán nem is meglepő, hogy e formát teljesen azonos alakban mind ez ideig csak a szarmata katakombák között sikerült fellelnem. A szarmata katakombák időrendje természetesen lényegesen szélesebb az általunk vizsgálni kívánt korszaknál, területi elterjedése viszont teljesen egybeesik azzal a széles és nagyon hosszú sávval, melyen az avarok nyugatra tartó vándorútjuk során végighaladtak. Talán nem elhanyagolható az a megfigyelésem, miszerint e sírtípus (ellentétben pl. a lovas, a részleges lovas és a padmalyos temetkezésekkel, melyek a Barabai sztyeppén át Tuváig követketők) Kazahsztán határától keletre nem fordul elő. Maguk a katakomba temetkezések 10 keleten a Pamír hegységig, délen Közép-Ázsiában és a Kaukázusban, nyugaton Moldváig, ill. a Duna-torkolatig követhetőek. Elterjedési területük északi sávja nagyjából megegyezik az erdős-sztyeppe határával. A rendelkezésre álló nyersanyag szerint készülhetnek földből (természetesen ezek állnak legközelebb a hazai fülkesírokhoz), téglából vagy kőből; utóbbi építve vagy sziklából kivájva. (A tégla- és kőépítmények jelentős részének az orosz terminológiája szklep, ami önmagában máris lehetőséget ad arra, hogy ne vegyük őket vizsgálat alá. Ha azonban arra gondolok, hogy a Szir-Darja alsó folyása mentén, kellett volna felskiccelni az említett leleteket, Id. Garam 1991. 128
