Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)
Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma
sők közül, noha munkacsúcsokon rájuk, s munkájukra is számítanak. A kedvező kép mögött valójában elöregedés és a munkaerő létszámának apadása húzódik meg. A társadalom végső bomlását az iskolák körzetesítése vetíti előre, mintegy jelezve a jövő kilátástalanságát, elősegítve a fiatalok elvándorlását. A három társközségből hajnalban buszok indulnak a gyermekekkel Mozsgóra, s az egész falu napközben szinte kihalt. A gyermekek kora fiatalságuktól természetes életformaként élik meg az ingázást, szinte ebbe nőnek bele. Falujukhoz való kötődésük, faluismeretük nem alakulhat ki. Tovább növeli ezt a káros tendenciát az, hogy maguk a Mozsgón tanító pedagógusok sem helybeliek. "Nagyon sok pedagógus nem lakik itt. Szigetvárról jár ki. Mikor idekerültem, én is csodálkoztam, hogy a pedagóguslakás több mint egy évig üresen állt, sőt betöltetlen pedagógusállások vannak. A kijáró tanítók feladata csak az óraadás, a gyermekekkel nem foglalkoznak ós mit tudnak adni azok a gyermekeknek, akik maguk sem ismerik a község múltját, és nem kötődnek hozzá? Ha egy pedagógus nem tudja megmutatni azt, amiről beszél, rejtve marad a gyermekek előtt a határ, az erdők, a hegyek." A szóthullott család, amelynek tagjai ingáznak, a megbomlott faluközösség, amely nevelő erejét vesztette, s a beszűkült életlehetőségek taszítják a fiatalságot, elapasztanak minden megkötő erőt. A jelenlegi helyzetben még az emelkedő szövetkezeti gazdasági mutatók ellenére is kétséges és reménytelennek tűnő az Almás-patak menti falvak jövője. Közel száz esztendőt átívelő képet vázoltunk fel az egykor Somogy, majd Baranya megyéhez tartozó zselicsógi falvakról. Arról a területről, amelyet a 20-as, 30-as évek társadalmi kérdésekre érzékeny írói, tudósai, publicistái ós politikusai a pusztuló magyarság képével azonosítottak. Kiss Géza már 1917-ben rendszerbe foglalja a pusztulás, az egyke okait, majd monográfiájában az egész Ormányság krónikus képét vázolja fel. Fülep Lajos, Kodolányi János, Féja Géza, Illyés Gyula, Németh László, a kemsei és a sárpilisi munkaközösség szintén a tolnai, baranyai, somogyi tájakat ítéli az egykével leginkább fertőzött területnek. E szerzők szembeállítják a pusztuló magyar és a vitálisabb német közösségeket, s kutatják, hogy mi okozza a különbséget. 38 Az általunk vizsgált négy faluban magyarok, horvátok elmagyarosodott leszármazottjai s németek éltek. A pusztulás, hanyatlás ma valamennyiüket sújtja. Ahhoz, hogy a jelen viszonyait, károsan ható tendenciáit megértsük, szükség van arra, hogy visszapillantsunk, s felvázoljuk, hogy az elmúlt száz-százötven esztendő alatt hogyan alakult a népesség száma ezekben a falvakban. Mert különben úgy tűnnék, hogy ez a reménytelen állapot csupán a második világháború óta alakult ki. Mivel a falvaink a századfordulóra érik el a népesség ideális szintjót, ezért az 1900-as népszámlálási adatokat 100 %-nak véve, a megelőző és az ezt követő adatfelvételeket százalékos arányban kifejezve ehhez viszonyítjuk. így az egyes települések dinamizmusa vagy éppen hanyatlása egymás mellé állítható. A XIX. század elején a négy település 1900hoz mérve együtt 77,73 %-os telítettségű. 39 Almáskeresztúr ekkor ugyan már a 91,93 %-ot is eléri, a későbbi teljes lakosságcsere azonban visszaveti és 1870-ben már együtt halad a többi településsel. 1836-ban legkevésbé telített Mozsgó (64,51 %). A legfeltűnőbb, hogy az 1900-as 100 % elérése után éppen a németek lakta Almáskeresztúr és Szulimán népessége esik rohamosan. Akkor, amikor az almáskeresztúri németségnek kedvező csillagállása volt - 1941-ben - a népessége az 1900 évinek csupán 83,87 %-a. Szulimánó még alacsonyabb: 82,80 százalék. Tudjuk, hogy Keresztúrra a beköltözés lehetősége zárva volt a népesebb családú cselédség előtt, s az ekkor már birtokon belül került ós a faluban egyedüli nemzetiségként élő németek egykózóse ugyanolyan móreteket öltött, mint a baranyai magyar falvaké. Szulimán népes családjai nem a birtokban lévő német pógárok családjai, hanem inkább a magyarok, a külterületi cselédnópesség és a hegyiek. Ha összevetjük e két település adatait a harmincas évek közepén a pusztuló magyarság szimbólumaként felmutatott Kemse adataival, meg kell állapítanunk, hogy Kemse mutatói a kedvezőbbek! Az 1900-as 100 %-hoz képest a lakosság arányszáma 1941-ben 96,60 %. A húszas-harmincas évek a népesedés szempontjából egyedül Mozsgón hoztak kedvező eredményt. 1941-ben 117,20 % a népesség 1900-hoz viszonyítva. A bajok azonban itt is mutatkoznak: ez ugyanis már csökkenés a korábbi két évtizedhez képest. 1920-ban 127,09 %, 1930-ban 125,22 % a telítettség. A vidék tehát nemigen tudta megtartani megfelelő szinten, elfogadható anyagi színvonalon az 1900-ban kialakult számnál nagyobb népességet. 1945 után elhárultak azok az akadályok az útból, amelyek a vidék társadalmának fejlődését századokon át akadályozták. A nagybirtok a földosztással a vidék lakosságának kezébe került. 40 Igaz kitelepítések, idetelepítések megza366