Madaras László – Szabó László – Tálas László szerk.: Tisicum - A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve 8. (1993)

Szabó István—Szabó László: Mozsgó és társközségeinek társadalma

bet kaszáltam, mint az, pedig akkor még csak tizenöt éves voltam. Ahányat vágott, mindig lépett egyet. Aztán mindig a seggirül csurgott le a víz. Hát nevették. Ugye nem volt neki annyi munkája a nyáron, hogy abból megélt volna." "Akkor hát a suszterek. Mint az öreg Manczider Gyula bácsi, Matasics János bácsi, aztán Szili Jani bácsi, az asztalos, az öreg Jagus, a takács. Mind aratott." Az iparosok paraszti munkában való részvétele nagymértékben csökkentette társadalmi rangjukat. Télen a tüzelő miatt csakúgy ölfavágásra kényszerültek, mint a kisházasok és a szőlőbeliek. Ha a család fenntartására tehenet tartottak, a takarmányt nekik is részes kaszálással kellett megszerezni. Függetlenséget a szőlő jelentett, ahol a boron és gyümölcsön kívül konyhakerti növényeket is meg tudtak termelni. Azokban a közösségekben, ahol az iparosok mesterségükből meg tudtak élni, általában nem szívesen vesznek el iparosok parasztlányokat. Azok nem tudnak a mesterségben segíteni. Itt azonban a parasztlánnyal kötött házasság előny volt, mert a szőlőt, esetleg földet elsősorban az gondozta, s állatokat nevelt, piacozott. A mozsgóiak szerint az ipar és földművelés ilyenszerű összekapcsolása elsősorban a két világháború közötti időszakot jellemzi. Korábban kevesebb iparos volt, nem törekedtek annyian otthagyni az uradalmat. "1918 után, amikor a háborúnak vége lett, az iparosok inkább kezdtek földműveléssel is foglalkozni, mint azelőtt. Nem volt már munka, nem volt arra lehetőség, hogy valaki csak az iparból éljen." "Ha valami munka javítás alá került, azt megcsinálta apám reggel, nappal aztán ment a szőlőbe vagy mezőre, ahová kellett. Bennünket is küldött, úgyhogy én a mesterség mellett a paraszti munkát is kitanultam." A parasztság és iparosság közötti határvonalat nagymértékben elmosta az is, hogy az iparosok is a paraszti életritmus szerint éltek. S nemcsak azért, mert maguk is végeztek ilyen munkát, hanem mert a parasztembernek hitelben dolgoztak. Az ellenértéket aratás után, az őszi munkák elvégzését követően vagy újévkor kapták meg. Az iparos is csak ekkor tudott új szerszámokat vásárolni, ekkor tölthette fel nyersanyaggal raktárát és vehetett családja számára ruhaneműt és más szükséges dolgokat. Csak ekkor engedhette meg magának, hogy jobb ételeket fogyasszon, ünnepeljen, szórakozzon. A parasztságot és az iparosokat a kölcsönmunkák is összekapcsolták. Általános volt, hogy ipari munkákért természetbeni juttatást kértek (takarmány, kukorica, árpa, tejtermékek, tojás), illetve visszasegítést szőlőbeli vagy erdei munkákon. Az iparosok egymás között is éltek a kölcsönmunkákkal való fizetség formájával. Például a suszter a megjavított cipők fejében hordói karbantartását kérte a kádártól, vagy más szükséges ipari munkát végeztetett bognárral, kováccsal. Az emlékezet szerint a szíjgyártókon kívül senki sem vásározott. S ez szinte háziipar jellegűvé tette a szakiparos tevékenységet is. Majdnem azt mondhatjuk, hogy Mozsgó és vonzáskörzetének iparosai azt a szerepet töltötték be, mint az egészen kis falvakban a specialisták. Csupán a munka színvonalában volt különbség. Teljesen benne éltek a paraszti társadalomban, s arra törekedtek, hogy családi kapcsolatot létesítsenek a kisházasokkal, szegényebb pógárokkal. Ugyanakkor a cselédség és a falu között is összekötő szerepet töltöttek be. Az uradalom és a falu között ők jelentették a legszorosabb kapcsolatot. Mivel az uradalmi iparosok egy része is bent élt a faluban (például a Mátyás király úton több olyan uradalmi épület volt, ahol kovács-, bognárműhely volt), a kapcsolat egészen szoros volt. Lakóhely szerint az iparosság nem különült el a parasztságtól, szétszórva települt meg vásárolt vagy juttatott házhelyeken Mozsgón és a Jedinkán. Egyetlen dologban, a viseletükben tértek csak el a parasztságtól. "Ünnepeken az iparosok pantallót, nadrágot, zakót hordtak, félcipőben jártak, feljebb voltak egy szinttel, mint a régi pógárok, akik nyakkendőt se hordtak, pláne csizmában, fekete kabátban, kalapban és kipödört bajusszal mentek a templomba." Hétköznapokon "az iparosok kötényben jártak, bognároknak, asztalosoknak zöld kötényük volt. Kék kötényt nem hordtak. A kovácsnak, meg a kádárnak bőr köténye volt. Ha kiment az utcára, már erről meg lehetett ismerni." Nemcsak a férfiak, hanem az iparosasszonyok viselete is különbözött a pógárságétól. "A nőknél jobban észre lehetett venni, hogy iparos-e vagy nem, mert a nők már úgynevezett slafrokban voltak, így nevezték azt a hosszú szoknyát. Viszont a pógárság ezt a rövid kötős szoknyát hordta még akkor. Úgyhogy a húszas években nagy volt a különbség." Lényegében az iparosság volt a közvetítője a városi divatnak, s ők terjesztették el a harmincas, negyvenes években a várost szinte sosem látott cselédség körében is a polgári ízlésű női ruhafajtákat. A távolabbi városok és a viszonylag elzárt négy település között a mesterséget tanult, bár továbbra is paraszt módra élő iparosság közvetített kulturális hatásokat. 341