Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Szabó László: Népi természetismeret

1949). Ez a „megmagyarázás" sem olyan, amely részletesen okol, értelmez, csupán a legkirívóbb hibát emelik ki, egy-egy fél szóval, illetve szólássá vált, szimbolikus értékű megjegyzéssel: „Aki magas tarlót hagyott, azt így csúfolták: 'Ügyelj, mert a se..edet a tolló megszúrja!' Aki hullámos tarlót hagyott, azt így csúfolták: ,No jó ökörhugyosan vágtad!' A kapálót, aki csak kivágta a gyomot s mégse, vagyis csak keresztülesett rajta, megkérdezték; 'Kinek tartogatod a virágot a hátad mögött? A menyasszonyodnak?' 'Ügyelj, mert este amíg hazamész, nem fogsz kilátszani a burjánból.'" (Gazda 1978). Az megfigyelhető, hogy a közösség ad arra, hogy ha már valakinek ereje van egy-egy munka elvégzésére maga próbálgassa, s az efféle megjegyzések a kirívó hibát korrigálják: s a közös munkák újabb lehetőséget adnak arra, hogy mindennek a helyes technikáját sajátítsa el, felismerje a már kész és ideális állapotba került munkadarabot, idejében befejezhessen károsodás nélkül egy munkafázist. De éppen mert a munkafolyamat tökéletesítése közben magyarázatot nem kap, elsősorban saját megfigyelésére támaszkodhat, nem tud válogatni, szétválasztani, s csak annyiban válik el a lényeges a lényegtelen elemtől, amennyire az a gyakorlat során közvetlenül megmutatkozik. S ezért van, hogy bármilyen munkafolyamatot foglaljon szavakba, amikor a gyakorlat már nem segíti közvetlenül, hatalmas kitérőket tesz. Ez az a vonás amit a parasztság göregáboros-kabarés megjelenítései karikírozhatónak tartanak, s minduntalan élnek vele, mint a humor biztos patronával. Több nemzedéken át öröklődő munkahagyományok, eljárások azonban olyan végtelen finommá szelektálhatják ezt a tudásanyagot, a gyakorlat olyan biztosan válogathat a különben meg nem határozott lényeges és lényegtelen elemek között, hogy egy-egy munkánál ember és állat, ember és szerszám, megoldandó feladat és fizikai, technikai erő és tudás között azonnal összhangot tudnak teremteni, be tudják osztani a gyengébb, kisebb tudású embert is a munkaszervezetbe, megfelelő szerepet találva a számára (FÉL-HOFER 1967). S a közösségnek megvan a maga hagyományátörökítési gyakorlata arra is, hogy mindezeket a megszűrt és válogatott tapasztalatokat továbbítani tudja. Ám addig soha nem jutnak el, hogy a gyakorlattól függetlenül is meg tudják fogalmazni a lényeget, illetve a gyakorlaton kívül törvényszerűen teremtsenek rendet a lényeges és lényegtelen elemek halmazában. Már szóltunk arról, hogy az elvek fel nem ismerése és a közvetlen gyakorlatra való építés miatt a népi természetismeretben technikai, technológiai forradalom nem képzelhető el, csupán lassú fejlődés, az eszközök, technikák állandó tökéletesedése. Mindenkinek a teljes gyakorlatot, a tökéletes technikát kell elsajátítani, hogy tovább léphessen, javítani tudjon a meglévőn. Vannak azonban kivételes helyzetek, amikor a külső körülmények megváltoznak, s ahhoz hirtelen alkalmazkodnia kell a közösség egészének, s olyan igény merül fel egy-egy új eszköz kialakítása, létrehozása iránt, amely hatalmas tömegeket mozgat meg, s hirtelen sok ember tapasztalata összegződik egy eszközben, eljárásban. Ilyen gyors változást okozott a gazdálkodás szerkezetében, egy új elsősorban növénykultúrára épülő gazdálkodási rend megteremtésében a Tisza és mellékfolyóinak múlt századi szabályozása, amely a vízjárásra épített gazdálkodási rend helyett egy merőben más - ma már hagyományosnak és szinte ősinek tűnő - rendszert teremtett, új eszközöket és eljárásokat, a régi rendszerbe beépülő, de új alapanyagú táplálkozást hozott létre. E gyors változásra, eszköztökéletesítésre legyen elegendő a kubikos talicskátés a biciklikosarat mint új eszközt felemlíteni. A folyószabályozások hatalmas tömegű földmunkája az Alföldön külön munkásréteget hozott létre rövid idő alatt. Mivel teljesítményre dolgoztak, s az ásás, szállítás korábbi eszközei erre elégtelenek voltak, hatalmas igény alakult ki könnyű, nagy teherbírású, erőt kímélő, de termelékenységet fokozó munkaeszközre. Az egyszerű, hosszúerőkarú, ezért instabil, könnyen oldalra billenő, laposan megrakható és ezért nehéz, mert hosszú ládájú talicskából apró fogások segítségével létrehozták a furikot vagy kubikustalicskát, amelynek csongrádi és mindszenti változatait tekintik a legjobbnak. Másfél-két évtized leforgása alatt - azaz forradalmian gyorsan jött 'létre ez a megrövidített erőkarú, magas építésű, magasra rakható ideális munkaeszköz, amely rövid erőkarja iatt - a rövidítést még behajolással, a két nem toló, hanem hátulról húzó mozdulatával fokozni lehet könnyen indítható, úgy emelhető meg, hogy a súly szinte teljes egészében a kerékre nehezedik, s ezáltal, s a rövid erőkar miatt is stabil, nem billen oldalra, ugyanakkor a megrakott talicska kerekén át könnyen, teljes súlyával átbillenthető, sőt elejének célszerű kiképzése miatt előre, rézsútosan, mindkét oldalra is átfordítható. Mindez a hosszúerőkarú régi ládás talicskával hatalmas erőfeszítéssel mehet csak végbe. Hozzájárul még az emberhám, a csikó (az elejét indításakor, felfelé a lejtőn egy gyermek kötéllel húzva könnyíti), s a hozzá idomuló gazdaságos munkamozdulatok, az üresen való húzás, s apróbb kellékek, ismeretek (a kerék kenése, a talicskára felszerelt keréktisztító). Biciklikosár a húszas évek végétől az Alföldön mind jobban elterjedő, paraszti gazdaságokban is megjelenő kerékpár egyik kiegészítő tartozéka, amely megkönnyíti és univerzálisabbá teszi a kerékpárt mint teherhordó eszközt, mint olyan technikai vívmányt, amely úgymond „forradalmasítja", egészében átalakítja a népi teherhordás korábbi gyakorlatát, rendszerét. A Szolnoktól Csongrádig, Kecskemét környékétől Biharig terjedő alföldi részeken a harmincas-negyvenes évek fordulójától a kertkultúrához kötötten (szállítás, napi kijárás e távoli, a korábbi feketeföldi mezőgazdasági területektől elkülönülő részekre), s az új technikai vívmány anyagilag is megfizethető, mert olcsó közlekedést gyorsító eszközének terjedésével párhuzamosan megjelenik egy új eszköz, a csonkakúp alakú biciklikosár. Úgyszólván néhány év alatt eléri mai, tökéletes formáját, kiegészül két, a csomagtartóra akasztható kampóval, amely a gyors leszerelhetőséget biztosítja, s az ötvenes évektől egy külső peremen elhelyezkedő fület is kap, hogy a nagyobb terhet két kézzel biztosabban megmozdíthassák. A kerékpár két oldalán, a csomagtartóra akasztott egyszerű vesszőből fonott kosárnak (kasnak) nem is ez a lényege, hanem 440