Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

1. Áttört, vagy át nem tört kétoldalas tömör öntvé­nyeknek (mint amilyenek a bánhalmi bronzok között az 1. kép 1-1 a, 5, 6; 2. kép 1-1 a szíjvégek) öntése követ­kezőképpen ment végbe. Viaszból kifaragták a tárgy pozitív mását. Ezt puha agyaggal vették körül, fönt be­öntő tölcsért, oldalt szelelő tölcséreket, alul kifolyó nyí­lást hagyva az agyagban. Ezt lassan melegíteni kezd­ték, a viasz megolvadván alul elfolyt. A melegítést egé­szen az agyag megkeményedéséig fokozták. Az alsó nyílást betömték és ólmot öntöttek bele. Kihűlés után az agyagburkot összetörték. Az ólomöntvényről a csa­pokat eltávolították. Az esetleges öntési hibákat az ólomöntvényen kijavítgatták. Ezután következett ezen ólomöntvény segítségével az Erdélyi István által kipró­bált kétszekrényes öntés, finom, nedves homok segít­ségével. A homokot jól beledöngölték a tömör, vagy át­tört ólomöntvény minden mélyedésébe. A szívós ólom ezt a döngölést jól bírta, a merev és könnyen törő viasz ellenben egyáltalán nem bírta volna. Ezen ólomönt­vény ismételt felhasználásával annyi példányt önthet­tek, amennyit akartak. Néha előfordult, hogy a szíjvég ólomöntvény-modelljének két oldalához nem egyen­lő erővel döngölték hozzá a homokot. Ilyenkor az ólomöntvény engedve az erőnek kissé elgörbült és a végleges bronzöntvény is görbe lett. A döngölés által eltorzult ilyen szíjvég a kiskőrösi 204. sír nagyszíjvége (Arch. Hung. XIX, XXXIV.t.1.) és a basaharci 151. sír említett nagyszíjvége. 2. Olyan öntött övdíszítményeknél, amelyeknek sú­lyát részben anyagkímélés, részben a megerősítés tartóssága végett csökkenteni akarták (pl. Bánhalmán a 2. kép alatti griffalakos veretek), az öntési eljárás tex­til, vagy vékony bőr közbeiktatásával történt. A munka­menet a következő volt: Először is valamely kemény anyagból a készítendő tárgy domborulatait nagyjából utánzó magot készítettek. E mag lehetett keményre melegített agyag, gipsz, vagy ócska fémlemezből is domboríthatták. Nevezzük ezt magnak. Erre tettek egy valamivel nagyobb szövet, vagy vékony és puha bőr­darabot. E szövetre (vagy bőrdarabra) megmelegített, félig megolvadt viaszt kentek rá olyan vastagon, ami­lyen vastag öntvényt akartak nyerni. A textil rostjai a vi­aszba belenyomódtak. Amikor a viaszréteg kihűlt, éles és hegyes késsel kifaragták a kívánt veret, vagy szíj­véglap alakját és domborulatait. Ahol áttörést akartak, ott lementek egészen a szövetig (bőrig). Esetleg azt is kivágták. Amikor ez a művészi munka készen volt, elő­ször a magot távolították el. Ez könnyen ment, mert a szövet, vagy puha bőr éppen hogy csak rásimult, leg­följebb gyengén ráragasztva volt. Ezután a viaszmo­dellről lehúzták a szövetet (bőrt). Ez már kényesebb feladat volt, mert a viasz lágy állapotában beleragadt a textil mélyedéseibe. Gyenge melegítéssel azonban le­választható volt. Lenyomata a viaszmodell hátlapján megmaradt. Ezt a viaszmodellt puha anyaggal vették körül; beöntő, szelelő és kifolyó csapokat hagyva. Ettől kezdve már ugyanazok voltak a munkafázisok, mint az 1. alatt láttuk. Azaz kifolyatták a viaszt, keményre me­legítették az agyagburkot; majd ólmot öntöttek bele; összetörték a burkot; lefaragták a csapokat az ólom­öntvényről, kiretusálgatták, végül kétszekrényes, ho­mokos öntéssel a duplalemezes szíjvég számára két egyforma lapot öntöttek egymás után. Az avar bronzöntésnek ez a kétféle változata adja magyarázatát annak, hogy mért nem lehet találni ön­tőmintát. Az agyagburkot - különösen finom mintájú áttört szíjvégek esetében - apróra össze kellett törni, hogy az ólomöntvényhez, annak megsértése nélkül, hozzá lehessen jutni. Az öntőhomokot újra és újra felhasználták az öntéseknél. Hogyan maradhatott volna tehát öntőminta? Csak ólomöntvény megmara­dásával lehet számolnunk. Ilyen ólomszíjvéggel, vagy néha egész ólomgarnitúrával valóban találko­zunk nagy ritkán avar temetőink leletei között. Ezek­nek rendkívüli jelentőségük van az avar öv funkció­jának tárgyalásánál, mert ólomcsattal és ólom vére­tekkel fölszerelt övet terhek hordására, vagy lovag­lásnál használni nem lehetett. Ezen a nyomon elin­dulva az összes avar öveknek, köztük a bánhalmi öveknek is, funkcióját rekonstruálni lehet. Az övcsat kerete és csuklószerkezete sokkal gyengébb volt an­nál, semhogy terhek viselésére alkalmas lett volna. A gyakorlati célokra való alkalmazást a sok díszes bronzöntvény erősen akadályozta volna. Irodalmi adatunk is van arra, hogy az avar kori öv ve­retei jelképek voltak. Theophylaktos Simokatta beszél egy gepidáról, aki arany veretes övet rabolt és azt Konstantinápolyban akarta értékesíteni (VI. 2 és VI. 10). Theophylaktos a véreteket így nevezi: tesz chry­zész zónész episzéma. Eszerint nyilván köztudomású volt akkor, hogy az ilyen veretes öv méltóságjelvény volt. Az övnek, mint méltóságjelvénynek mágikus ereje volt. Az avarok mágikus világszemléletével, amelynek gyakorlati megnyilvánulásáról toursi Gergely könyvé­ből is értesülünk (IV. 29), állhat közvetlenül összefüg­gésben az a föltűnő tény, hogy az övek készítésénél a sorozatgyártás ki volt zárva. Még az is feltételezhető, hogy az agyagburok nagyobb töredékeit is apróra tör­ték, nehogy visszaélés történhessék. A bánhalmi lovas vitéz öve tehát az előkelőség jele volt. Parádés övéhez parádés ruha is tartozott, amely­nek bőr részére volt erősítve az 1. kép 7-7a alatti for­góveret. Ennek rendeltetése az volt, hogy tengelye az öv ezen részének fölcsúszását megakadályozza. A tö­mör nagyszíjvég ugyanis az öv baloldalán jelentős sú­lyával lehúzta volna az öv bal oldalát. Ezért találják az ilyen forgóveretet mindig az öv jobb oldalán, a nagy szíjvéget pedig mindig a bal oldalon (i.m. 168.2. ábra). A mágikus öv funkciója külön kérdés, mely nagyobb tanulmányt érdemel. Itt nincs módomban vele foglal­kozni. Nem kétséges, hogy a mágikus avar öv veretei, mint episzémák, nem viselhettek profán mintákat, ha­nem csakis olyanokat, amelyek magának az övnek mágikus funkcióját támogatták, amelyek tehát valamit jelentettek viselőjének a szemében. Mint „episzéma­ta", származási emlékeztető jeleknél több funkciójuk alig lehetett. Ez azért is figyelemre méltó, mert egyéb­ként az öv verettípusait ebben a garnitúrában már tel­jes kifejlődött formájukban találjuk (csak a szerelés pri­mitív és megoldatlan); a hat csüngős griffes övveret között van egy olyan is, amely eredetileg is csüngő és csuklószerkezet nélkül készült. Képét az első publiká­131

Next

/
Oldalképek
Tartalom