Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)
Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről
1. Áttört, vagy át nem tört kétoldalas tömör öntvényeknek (mint amilyenek a bánhalmi bronzok között az 1. kép 1-1 a, 5, 6; 2. kép 1-1 a szíjvégek) öntése következőképpen ment végbe. Viaszból kifaragták a tárgy pozitív mását. Ezt puha agyaggal vették körül, fönt beöntő tölcsért, oldalt szelelő tölcséreket, alul kifolyó nyílást hagyva az agyagban. Ezt lassan melegíteni kezdték, a viasz megolvadván alul elfolyt. A melegítést egészen az agyag megkeményedéséig fokozták. Az alsó nyílást betömték és ólmot öntöttek bele. Kihűlés után az agyagburkot összetörték. Az ólomöntvényről a csapokat eltávolították. Az esetleges öntési hibákat az ólomöntvényen kijavítgatták. Ezután következett ezen ólomöntvény segítségével az Erdélyi István által kipróbált kétszekrényes öntés, finom, nedves homok segítségével. A homokot jól beledöngölték a tömör, vagy áttört ólomöntvény minden mélyedésébe. A szívós ólom ezt a döngölést jól bírta, a merev és könnyen törő viasz ellenben egyáltalán nem bírta volna. Ezen ólomöntvény ismételt felhasználásával annyi példányt önthettek, amennyit akartak. Néha előfordult, hogy a szíjvég ólomöntvény-modelljének két oldalához nem egyenlő erővel döngölték hozzá a homokot. Ilyenkor az ólomöntvény engedve az erőnek kissé elgörbült és a végleges bronzöntvény is görbe lett. A döngölés által eltorzult ilyen szíjvég a kiskőrösi 204. sír nagyszíjvége (Arch. Hung. XIX, XXXIV.t.1.) és a basaharci 151. sír említett nagyszíjvége. 2. Olyan öntött övdíszítményeknél, amelyeknek súlyát részben anyagkímélés, részben a megerősítés tartóssága végett csökkenteni akarták (pl. Bánhalmán a 2. kép alatti griffalakos veretek), az öntési eljárás textil, vagy vékony bőr közbeiktatásával történt. A munkamenet a következő volt: Először is valamely kemény anyagból a készítendő tárgy domborulatait nagyjából utánzó magot készítettek. E mag lehetett keményre melegített agyag, gipsz, vagy ócska fémlemezből is domboríthatták. Nevezzük ezt magnak. Erre tettek egy valamivel nagyobb szövet, vagy vékony és puha bőrdarabot. E szövetre (vagy bőrdarabra) megmelegített, félig megolvadt viaszt kentek rá olyan vastagon, amilyen vastag öntvényt akartak nyerni. A textil rostjai a viaszba belenyomódtak. Amikor a viaszréteg kihűlt, éles és hegyes késsel kifaragták a kívánt veret, vagy szíjvéglap alakját és domborulatait. Ahol áttörést akartak, ott lementek egészen a szövetig (bőrig). Esetleg azt is kivágták. Amikor ez a művészi munka készen volt, először a magot távolították el. Ez könnyen ment, mert a szövet, vagy puha bőr éppen hogy csak rásimult, legföljebb gyengén ráragasztva volt. Ezután a viaszmodellről lehúzták a szövetet (bőrt). Ez már kényesebb feladat volt, mert a viasz lágy állapotában beleragadt a textil mélyedéseibe. Gyenge melegítéssel azonban leválasztható volt. Lenyomata a viaszmodell hátlapján megmaradt. Ezt a viaszmodellt puha anyaggal vették körül; beöntő, szelelő és kifolyó csapokat hagyva. Ettől kezdve már ugyanazok voltak a munkafázisok, mint az 1. alatt láttuk. Azaz kifolyatták a viaszt, keményre melegítették az agyagburkot; majd ólmot öntöttek bele; összetörték a burkot; lefaragták a csapokat az ólomöntvényről, kiretusálgatták, végül kétszekrényes, homokos öntéssel a duplalemezes szíjvég számára két egyforma lapot öntöttek egymás után. Az avar bronzöntésnek ez a kétféle változata adja magyarázatát annak, hogy mért nem lehet találni öntőmintát. Az agyagburkot - különösen finom mintájú áttört szíjvégek esetében - apróra össze kellett törni, hogy az ólomöntvényhez, annak megsértése nélkül, hozzá lehessen jutni. Az öntőhomokot újra és újra felhasználták az öntéseknél. Hogyan maradhatott volna tehát öntőminta? Csak ólomöntvény megmaradásával lehet számolnunk. Ilyen ólomszíjvéggel, vagy néha egész ólomgarnitúrával valóban találkozunk nagy ritkán avar temetőink leletei között. Ezeknek rendkívüli jelentőségük van az avar öv funkciójának tárgyalásánál, mert ólomcsattal és ólom véretekkel fölszerelt övet terhek hordására, vagy lovaglásnál használni nem lehetett. Ezen a nyomon elindulva az összes avar öveknek, köztük a bánhalmi öveknek is, funkcióját rekonstruálni lehet. Az övcsat kerete és csuklószerkezete sokkal gyengébb volt annál, semhogy terhek viselésére alkalmas lett volna. A gyakorlati célokra való alkalmazást a sok díszes bronzöntvény erősen akadályozta volna. Irodalmi adatunk is van arra, hogy az avar kori öv veretei jelképek voltak. Theophylaktos Simokatta beszél egy gepidáról, aki arany veretes övet rabolt és azt Konstantinápolyban akarta értékesíteni (VI. 2 és VI. 10). Theophylaktos a véreteket így nevezi: tesz chryzész zónész episzéma. Eszerint nyilván köztudomású volt akkor, hogy az ilyen veretes öv méltóságjelvény volt. Az övnek, mint méltóságjelvénynek mágikus ereje volt. Az avarok mágikus világszemléletével, amelynek gyakorlati megnyilvánulásáról toursi Gergely könyvéből is értesülünk (IV. 29), állhat közvetlenül összefüggésben az a föltűnő tény, hogy az övek készítésénél a sorozatgyártás ki volt zárva. Még az is feltételezhető, hogy az agyagburok nagyobb töredékeit is apróra törték, nehogy visszaélés történhessék. A bánhalmi lovas vitéz öve tehát az előkelőség jele volt. Parádés övéhez parádés ruha is tartozott, amelynek bőr részére volt erősítve az 1. kép 7-7a alatti forgóveret. Ennek rendeltetése az volt, hogy tengelye az öv ezen részének fölcsúszását megakadályozza. A tömör nagyszíjvég ugyanis az öv baloldalán jelentős súlyával lehúzta volna az öv bal oldalát. Ezért találják az ilyen forgóveretet mindig az öv jobb oldalán, a nagy szíjvéget pedig mindig a bal oldalon (i.m. 168.2. ábra). A mágikus öv funkciója külön kérdés, mely nagyobb tanulmányt érdemel. Itt nincs módomban vele foglalkozni. Nem kétséges, hogy a mágikus avar öv veretei, mint episzémák, nem viselhettek profán mintákat, hanem csakis olyanokat, amelyek magának az övnek mágikus funkcióját támogatták, amelyek tehát valamit jelentettek viselőjének a szemében. Mint „episzémata", származási emlékeztető jeleknél több funkciójuk alig lehetett. Ez azért is figyelemre méltó, mert egyébként az öv verettípusait ebben a garnitúrában már teljes kifejlődött formájukban találjuk (csak a szerelés primitív és megoldatlan); a hat csüngős griffes övveret között van egy olyan is, amely eredetileg is csüngő és csuklószerkezet nélkül készült. Képét az első publiká131