Tálas László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. (1990)

Fettich Nándor: A bánhalmi avar leletekről

3. Az eredeti mintaképek három fő csoportba tartoznak: a) több minta a hellenisztikus-orientális leletek kincsein látható eredeti mintaképeket utánozza újszerű tárgyformákon; b) jelentős számú minta a szaszanida perzsa művészet figurális és elvont növényi kompozícióinak átültetése ebbe az újszerű művészetbe; c) kisebb, elhanyagolható mennyiségű minta csákberényi típusú. A VII. századi övdíszítmények geometrikus poncolt mintázatát ismétli öntési technikában. 4. Az övgarnitúrák helyi alkotások, nem pedig messzi idegenből importált készítmények. Azonban több szálon visszavezethetők a korábbi évszázadok kultúráihoz. 5. Az övgarnitúrák darabjai csak nyersanyagban (bronz) különböztek a fejedelmi arany daraboktól, de minőségben és méretezésben nem. 6. Két avar embernek nem lehetett pontosan egyforma öntésű öve, akkor sem, ha a minta hasonló, vagy éppenséggel azonos volt (László: i.m. 112). Ez világosan mutatja az öv mágikus jellegét. Az öv csak akkor lehetett mágikus erővel felruházott hatalmi jelvény, ha készítésénél az „egész munka" benne volt. Az övnek ez a mágikus jellege nálunk az egész középkoron át megmaradt, amint arról középkori okleveleink tanúskodnak. 7. A 3. alatt felsorolt különböző származású minták közül csak azok honosodtak meg az avar művészetben, amelyek az absztrakt-geometrikus irányzatnak megfelelően felhasználhatók voltak. Ezért az emberalakos kompozíciók csak kísérletek maradtak, kivéve az oroszlánalakos jelenetet, amely a váltakozó helyzetű (hullámvonalas) felhasználásra alkalmasnak bizonyult. 8. Nagy általánosságban megállapítható, hogy az övek és lószerszámok díszítményeinek és ezek mintáinak funkciója nem esett szükségképpen egybe az idegen népek közlései alapján rekonstruálható avar hitvilág rendszerével. Az avarok hitvilága nem különbözhetett a többi régi pusztai népétől, amelyet a hunokkal kapcsolatban L/V. Gumiljov: (Hunnu, Moszkva, 1960, 98.) az ősök, ég, föld és szellemek tiszteletében jelölt meg. Bár az avarok a VIII. sz. elejéig már négy generáció népi keveredésén mentek át a Kárpát-medencében, eredeti hitvilágukon ez nem sokat változtatott. A 3. alatt felsorolt, különböző eredetű (részben idegen, déli magaskultúrákból származó) mintákon ez a hitvilág hozhatott létre némi átalakításokat. E minták funkciója ez esetben - elsősorban fejedelmi készítményeken - bizonyos mértékig szolgálhatta az avar hitvilág, főleg az ősök kultuszának igényeit. Általánosságban azonban nem a mintának, hanem magának az övnek, mint mágikus jellegű rekvizitumnak a funkciója kapcsolódhatott a hitvilág egyik, vagy másik szükségletéhez. Ezek után térjünk vissza a bánhalmi lelethez és próbáljuk megmagyarázni a nagyszíjvég jelenetének funkcióját. A jelenet tehát harcosok felvonulása a pávasárkány segítő kísérete mellett. A barbár népek körében hasonló felvonulások ábrázolását ismerjük a svédországi Vendel-i I. sír sisakjáról (Stolpe-Arne: Gravfáltet vid Vendel, Stockholm, 1912, V.t. 1-2): lovasok sora, mindegyik lándzsát visz a vállán, fölötte madár; a lovat kis szolga kantárjánál fogva vezeti. Egy másik töredéken a sírból a lovasok sorozata kissé más: a lándzsát előre tartják, fölöttük két-két madár repül, alul pedig kígyó emelkedik föl (i.m.: Vl.t. 1,7). Rokon jellegű ábrázolás a gyalogosok felvonulása a XIV. sírból származó sisakon (i.m.: XLI.t. 1): lándzsát és kardot tartanak kezükben. Itt kísérő madár nincs, csak a sisak tetején van egy karvaly-mellkép a germán állatornamentika II. stílusában (lásd még: i.m.: XLII.t.). E Vendel-sírok kora a VII. század. Ezek és a bánhalmi lovas-sorozat között az a különbség, hogy míg a bánhalmi jelenet az eddigi jelek szerint nem honosodott meg az avar művészetben, addig Skandináviában a jelenet a helyi mítoszokhoz alkalmazkodva (karvaly, kígyó) helyi továbbfejlődésen ment át, és a germán állatstílus öltözetében többféle variánsa alakult ki. A bánhalmi jelenet semmit sem veszített keleties jellegéből. A pávasárkánynak (ez Fr. Sarre Die Kunst Des Altén Persien, Berlin 1925, 49. elnevezése: „Pfaudrache") ugyan ez esetben nincs szárnya, a perzsa ábrázolásokon ellenben mindig van. A szárny hiányzását azonban nem tekinthetjük másnak, mint a leegyszerűsítés, illetőleg a helyhiány következményének. Pávasárkányunk testtartása, fejének részletei, farkának tartása azonosak az eredeti mintaképpel. De a hátsó lovas ruhaviselete is változatlanul megőrizte az eredeti mintakép vonásait: a bő perzsa nadrág alakját és díszítését (Sarre; i.m.: 97. t.). Az elülső lovas ruhája is keleti: csíkos, perzsa eredetű ruha. Az első publikációk szerint a két hal is a perzsa jelenetes ezüsttálak vízábrázolásairól származik (i.m.: 240). A keleti mintaképnek szinte teljes változatlanul való hagyását azzal magyarázhatjuk, hogy ez a nagyszíjvég a VIII. századi avar bronz(arany)-öntési művészetnek legkorábbi alkotásai közé tartozik, abból az időből, amikor még sem a minták elvont geometrikus sémákba való tömörítése, sem a szíjvégeknek a bőrövhöz való szerelése tekintetében nem alakult ki egységes eljárás. Arról volt szó, hogy ez a felvonulási jelenet absztrakt átkomponálásra nem volt alkalmas. Ha mégis felhasználták a bronzöntésnél (és közvetlenül előtte bizonyára fejedelmi arany darab készítésénél is), akkor ez csakis a kezdeti időben történhetett. E kezdeti idő legbiztosabb jele az övszíj megerősítésének primitív, megoldatlan módja: a szíjvéget úgy mintázták meg a viaszban, hogy annak végén az övszíj számára vályúszerű bemélyedés maradjon. E nyitott bemélyítés nagyságának megfelelő sima, díszítetlen szíjszorító bronzlemezt alkalmaztak, mely az övgarnitúra ezen fő darabját nagyon elcsúfította. Ez a megoldás nem ekkor keletkezett, hanem ezt a csákberényi típusú, VII. századi bronzöntvények készítői alkalmazták a közvetlenül megelőző időkben, amikor a geometrikus díszítésű poncolt szíjvégeket először kezdték helyben bronzöntéssel utánozni. Ezt a gyakorlatot változatlanul hozták át abba a műhelybe, amelyben a bánhalmi nagyszíjvég készült. De nem127