Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

vei a két lelet a továbbiak során is mindig együtt volt kiállítva, jóval később Nagy Géza is - talán korábbi jegyzeteire vagy emlékeire támaszkodva - kunágotaiként említi a karperecet (Nagy 1897, 85). Pedig ez a bitang karperec már 1884-ben végleg elvált a kunágotai lelettől, hogy mind a mai napig a szentendrei leletek között kössön ki. Miközben a kunágotai lelet kürtősvégű karpereccel illetve „néhány karpereczcel" gyarapodott, aközben arany fülbevalópárja elkeveredett. A lelet feltételezett „női" részét nyomozó, Kunágotát Szentendrével és Ozorával módszeresen összevető Pulszky előtt már 1873/74ben ismeretlen volt ez a női-sír elméletében fontos összefüggések bizonyítására felettébb alkalmas lelet, nem vonja be véleménye alátámasztásába. A leltárnapló 5. tétele így hangzik: „Arany cserese 2 db". A cserese a kor régies szóhasználában (A MNY Történeti-Etimológiai Szótára I. Bp. 1967, 505-506) illetve tájnyelvében fülbevalót jelentett (Új magyar tájszótár I. Bp. 1979,794, Első jelentése: fülbevaló). A Nemzeti Múzeum Régiségtan Naplójában először 1848-ban tűnik fel az ürömi római sírból származó „egypár cserese" (MNM 52,1848, 5). Utoljára 1860-ban a bakodpusztai lelet naplózásakor használták. Mégpedig perdöntőén: 19, 1860. 5 „Egy pár arany cserese, az az fülbevaló". - A dátumokból nyilvánvaló, hogy a cserese szót Érdy János igyekezett meghonosítani, aki éppen ezekben az években kísérletezett a magyar régészeti terminológia megalkotásával. A kevéssé szerencsés cseresét megállapíthatóan Baróti Szabó Dávid Kisded Szótárából merítette (Kanozsay M., RégDolg 8, 1966, 46, 52). Bár érdekes, mégis szükségtelen ez a nyelvészeti nyomozgatás. A kunágotai leletekről szóló 1857. és 1860. évi német nyelvű beszámolók ugyanis így végződnek: „und ein Paar Ohrgehánge von plumper Arbeit". Ma, Bocsa, Szentendre, Zsámbok, Kiszombor Kecskemét-Sallai utca stb. sírjainak tanúskodása nyomán egyenesen hiányolnunk kellene a kunágotai leletből az arany fülbevalókat, - nem is hiányoztak! Ám közbeszólt a kiállításrendezés. Az arany fülbevalókat akkor is külön tárlóba vagy tablóra szerelték, sokaságukkal kápráztatva a látogatót. Az esztétikumot „sértő" leltári céldulát akkor is gondosan eltávolították róluk. Kunágota esetében szerintem már 1870 előtt, a fülbevalókat soha senki nem írta le a múzeumban. A Nemzeti Múzeum avar fülbevaló tablóján egy korabeli fénykép tanúsága szerint 1889-ben 42 db fülbevaló sorakozott. Csak 5 db-on volt leltári cédula

8 (Venturi 1902, 69, 57. kép). Nyilván ezekből válogatták össze az 1884. évi Ötvösmű-kiállítás fülbevaló kollekcióját is, a XII. szekrényben a 99. tételen ezt találjuk: „Fülbevaló - 21 db", - köztük 8 db avarkori nagygömbcsüngős fülbevalóról esik szó. Származásuk: „Különböző hazai lelőhelyekről" (Pulszky 1884, 85). Vagyis a kunágotai fülbevalók beolvadtak a Nemzeti Múzeum mintegy két tucatnyi „lelőhely nélküli" avar aranyfülbevalója közé, ahol ma is megvannak. Ferenczy és Kenner lekicsinylő jellemzése és más egykorú férfi sírleletek vallomása szerint a nagygömb-csüngős fülbevalók között. Az 1889. előtt már meglévő - az imént említett fényképen ábrázolt - és számításba vehető „lelőhely nélküli" példányok között nincs nagy választék. Igazán „plump" páros csak egy van, egyik darabját közölte is Hampel (Hampel 1894/1905, 45/286. t. 3), természetesen lelőhely megjelölés nélkül. Bár teljesen biztosak már soha nem lehetünk, szerintem más alig jöhet számításba (2. t. 1-2). Az eddigiek után meglepő, hogy amikor Pulszky Ferenc negyedszázaddal később újból leírta a kunágotai leleteket (Pulszky 1897,90-91) - egyetlen apróságot kivéve - hibátlanul és pontosan jellemzi őket. A karperecekről már nem esik szó (a kürtös végűt veje, Hampel könyve nyomán ekkor már maga is Szentendrének adományozta), mégis tovább kísérti a „női hulla". Elképzelése alátámasztására a 8 db vékony gyűrűn és a kristálycsüngőn kívül ezúttal az „egyszerű fülbevaló" szolgált, amelynek létezésére ez az egyetlen adat a hazai szakirodalomban. Mivel a fülbevalók az 1884. évi Ötvösmű-kiállítás részletes katalógusában már nem szerepeltek, sőt Pulszky akadémiai értekezéséből biztosra vehetjük, hogy már 1873-ban lappangtak, csak két magyarázat lehetséges: a millennium évtizedének oldottabb légkörében felhasználta (ha nem is idézte) Kenner adatát, vagy a leltárnaplót nézte meg. Egyebekben a kunágotai lelet 1873-ban tűrhető állapotban lehetett, más leletekkel még nem keveredett. Pulszky a lóhere levél alakú bronzbetétes ezüst véreteket jó érzékkel lószerszám dísznek határozta meg. Olvassuk el figyelmesen szövegét, érdemes: (Van még a leletben) „számos ezüst boglár, melyek motívuma négy gömb három szögben s alattok rojt. Egy keresztforma ezüsttel borított boglár fölvilágosítást ád ezen ékszerek használatáról, mert hátul megmaradt rajta a régi szíj, melynek díszítményül szolgált; e szerint ezen ezüst s arany ékszerek, a szíjak s különösen a szíj végek díszítésére használtattak" (Pulszky 1873, 8). Alaposan végiggondolva a szöveget rájövünk, hogy Pulszky a keresztforma boglárt a szíjmaradványokkal értelmező analógiaként említi, nem állítja azt, hogy kunágotai lelet lenne. Nyilván a kunágotai lóhere levél alakú rojtos veretek rendeltetésének szemléltetésére helyezték a kunágotai leletek közé, - talán éppen munkája nyomán. A döntő bizonyíték, hogy olvassuk bár a kunágotai naplótételeket elölről hátra felé vagy hátulról előre, ez a jellegzetes öntvény nem szerepel köztük. Fényképen is, eredetiben is első pillantásra kirí világos ezüst anyagával és vaskosságával a préselt kunágotai lószerszám veretek közül. Öntvényünk az Ötvösmű-kiállításra kunágotai leletekkel együtt került s ott már kunágotai illetőségűként szerepelt (Pulszky 1884, 94, Nr. 15). Ettől kezdve mindmáig együtt marad a kunágotai lelettel. Hampel rajzolója a 90-es évek elején a kunágotai lelet egyik hangsúlyos darabjaként ábrázolta, leírása szerepel a leletek közt (Hampel 1894, 55, 51. t. 3a-3b). Ekkoriban még vastag szíjmaradványra volt szögezve, ebből az 1920-as évekre csak csonk maradt (Fettich 1924, VIII. t. 7). A 30-as évek közepén Fettichnek feltűnik az öntvény különös magányossága a kunágotai leletek körében, anélkül azonban, hogy ebből levonta volna a következtetést: nem tartozhat az alaplelethez. Először hajdúszoboszlói ezüst öntvényekkel és minuszinszki öntött szíjelosztókkal vétette össze s mint a „belsőázsiai" illetve „minuszinszki lovasnomád kultúra" legjellegzete91