Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Banner János: A jászsági céhek életéből
tudjuk elképzelni, hogy az első árus-sátor előtt mindjárt megállapodott volna. Az ököljogot, mely szerint mindenki maga vehetett elégtételt a rajta esett sérelemért, az új privilégium teljesen megszűntette, mikor kimondotta, hogy „ha valamelyik mester vagy legény a céhnek nagyobb kárt tett volna, azt nem szabad azonnal megbüntetni, hanem ügyének elbírálását a tanácsra kell bízni, és türelemmel megvárni, míg ügyében a tanács ítélkezik". Ha valamely nagyobb munkaalkalom kínálkozott, azt egyes embernek elvállalni nem volt szabad, hanem az egész céhnek tudomására kellett hozni, hogy abból mindenki munkaereje nagyságában részesülhessen. Ez a szociális intézkedés minden esetre alkalmas volt arra, hogy a kereseti aránytalanságokat eltüntesse, illetve azoknak elejét vegye. Sok figyelmet érdemel az az intézkedés, amely a beteg, keresetképtelen iparosokra - mesterekre és legényekre egyaránt - vonatkozott. E szerint a betegeknek a céhládából kellett kölcsönt adni, hogy ezzel a segítséggel magukat és családjukat a nehéz napokban eltarthassák. Természetesen, ha felgyógyultak, s ügyeiket teljesen rendbeszedték, a kölcsönt visszatéríteni tartoztak. E mellett a céhnek jogában állott úgy intézkedni, hogy minden mester, a remekelés sorrendjében, 8-8 napra tartozott legér nyét minden külön díjazás nélkül, a beteg mester műhelyébe engedni mindaddig, míg a városba vándorlegény nem jött, amikor is a céhmester minden melléktekintet nélkül a legényt e beteg iparoshoz küldeni tartozott. Kivételnek csak akkor volt helye, ha a betegség ragályos volt. A társadalmi összetartozandóság tudatát növelte a céh tagjai temetésein való részvételre kötelezettség. Ha a céhnek valamely tagja, vagy annak gyermeke, felesége elhalt, a céh minden tagja tartozott a temetésen megjelenni s ott magát tisztességtudóan viselni. Aki meg nem jelent, ha mester volt, 20, ha legény volt 10 kr-t fizetett büntetésül. Szokás volt temetésekre fáklyákat állítani a céh költségén. A mester halála után az özvegy az ipart tovább folytathatta. E végből jóerkölcsű legényt kellett tartania. Ha ő maga nem tudott volna ilyet keríteni, a céhmesternek kötelessége volt a legügyesebb legényt az özvegy iparának további folytatására odarendelni. Ennek a kivezénylésnek sok esetben házasság, s talán felesleges mondani, nem mindig a legszerencsésebb házasság lett a vége. Ha a legény elvette mestere özvegyét, tartozott a céhbe szabályszerűen beállani. Az iparág folytatása most már nem az özvegy cégére alatt ment tovább. Ha pedig az özvegy nem iparoshoz ment volna férjhez, jogait elvesztette. A céhéletnek igazi megnyilvánulása a negyedévi gyűléseken történt. Ezek voltak az úgynevezett kántorgyűlések, vagy röviden kántorok. A gyűléseken, melyeket csak a kommiszárius jelenlétében lehetett megtartani, a céh folyóügyeit tárgyalták. Ilyenkor intéztek el minden olyan ügyet, amely az egész negyedév alatt felmerült, s amelynek elintézésére csak a céhgyűlés volt hivatott. Ekkor kellett befizetni a mestereknek harminc, a legényeknek tizenöt krajcárnyi negyedévi járandóságukat. A gyűlésen mind a legényeknek, mind a mestereknek meg kellett jelenni, mert ellenkező esetben az előbbiek 30 kr.-t, az utóbbiak egy forint büntetést fizettek. A megjelenés nemcsak ezen, de minden gyűlésen kötelező volt; sürgős esetekben bármikor lehetett gyűlést összehívni, de erről a kommiszáriusnak, akit mindenkor az elöljáróság nevezett ki, tudomással kellett bírnia. Megengedték, hogy indokolt esetben bárki összehivathatta a gyűlést, de ezért a mester öt, a legény 2 forintot tartozott előre a céhmester kezeihez letenni, aki köteles volt az így lefizetett pénzt a gyűlés megnyitásakor a céhládába letenni. A rendes gyűléseken való megjelenés alól csak a filiális mestereket mentették fel, de ezek is tartoztak évenkint legalább egy alkalommal a gyűlésen megjelenni, hacsak a várostól legalább két óra járásnyira nem laktak. Az előbbeniek díjaikat a gyűlésen való megjelenéskor, az utóbbiak posta útján is beküldhették. A céhgyűlés lefolyása mindenesetre legtöbb eredeti jellemvonást megőrzött. A mesterek nagyon ügyeltek a rangsor pontos betartására. A gyűlésen is aszerint ültek. A rangsort a remekelés ideje állapította meg, s ettől soha nem tértek volna, mert azt tartották, hogy a testület külső tekintélyét, a belső összetartáson kívül, az egymás iránti tisztelet biztosítja a legjobban. Igaz, hogy ez a tisztelet nem a tudás, hanem kizárólag a kor tisztelete volt. Ez nem ment a külső tekintély rovására, már csak azért sem, mert minden testületben, sőt az egész nagy magyar társadalomban ez volt a tekintély hivatalos alapja. Mikor a mesterek a „beremekelés" sorrendjében elhelyezkedtek, a céhmester a céhláda52 felnyitásával, mely mindig az asztalon állott, megnyitotta a gyűlést. Ettől a pillanattól kezdve a legnagyobb csendnek kellett lenni, mert nagyobb tiszteletlenséget, mint a nyitott láda előtti beszélgetést, a céhillem egyáltalán nem ismert. A legifjabb mester - a szolgálómester - a gyűlés alatt mindvégig az ajtónál állt, s kezét a kilincsen tartotta, hogy a későn jövő vagy esetleg kimenő mesterek előtt az ajtót kinyissa, illetőleg betegye. A céhláda tekintélye nem engedte meg, hogy az ajtót a gyűlés tartama alatt csapkodják. A gyűlés alatt a meg nem jelenteknek helye, - a rangsor tisztelete miatt - is üresen maradt. A gyűlés megnyitása után minden alkalommal felolvasták a „szent privilégiumot", hogy annak intézkedésétől semmiben el ne térjenek, s valószínűleg főleg azért, mert a mesterek tekintélyét a legények előtt, amazok széleskörű jogainak gyakori hangoztatása csak emelhette, öregbíthette. Csak ezután vette kezdetét az érdemleges tárgyalás. Ha valaki a gyűlés alatt a termet, bármily okból, elhagyni kényszerült, helyéről felállva a céhláda elé járult, két ujját a céhládára téve, engedelmet kért a távozásra, s visszajövetele után épp így kellett jelentkeznie. 53 Ezek a külsőségek a céhládának, mint szimbólumnak tekintélyét valóban növelték. A gyűlés határozatait írásba kellett foglalni, vagyis protokollálni. A kommiszárius tudta nélkül ez sem történhetett meg, sőt a határozatokat neki is alá kellett írnia. Ezt a protokullumot a céhmester őrizte, s kívánatra bármelyik mesternek megmutatni tartozott. A gyűléseket táblajárással hívták össze. A céhmester a díszes, faragott 5 * vagy elmés szerkezettel zárható, fémből készült, hívogatótáblát a mesterek névsorával együtt, elküldötte a hozzá legközelebb lakó céhbeli mesterhez, aki viszont a névsorba következő, hozzá legközelebb lakó mesternek küldötte tovább; a tábla járása mindaddig tartott, míg az utolsó mester kiindulási helyére vissza nem küldötte, ill. vitte. A táblát továbbadó mester megüzente, hogy mikor lesz a gyűlés, amiből kitűnik, hogy a tábla küldözgetése csak szimbolikus jelentőségű volt, elsősorban az együvé tartozást jelképezte, és a kívülállók szemében is növelte a céhek tekintélyét. A céhek elöljáróit minden esztendőben az újév napján tartott gyűlésen választották. A kommiszárius jelenléte nélkül a gyűlést nem lehetett megtartani. A legelső dolga ennek a gyűlésnek az előbbi évi számadás megvizsgálása volt, minek megtörténte után a céhmester hivatalát letette s vele együtt az alcéhmester is megvált hivatalától. Mind az alcéhmester, mind a céhmester választása a kommiszárius hármas kijelölése alapján történt. Ebben a hármas kijelölésben az első hely az előbbi évi tisztviselőket illette; ettől csak abban az esetben lehetett eltérni, ha ellenük komoly kifogás merült fel s működésükkel a céhnek kárára voltak. A választás közfelkiáltással ment végbe. A megválasztás után a hatalom jelvényét, a céhláda kulcsát átadták az új céhmesternek, aki azt gondozásába vette, a tagokhoz intézett beszédet tartott, esküt tett, 55 a ládát és ezzel a gyűlést bezárta. A ládát ezután fényes menetbenSó a saját házához vitette. A menet élén a legügyesebb legény ment, akinek kötelessége volt az egész utcát végig táncolni. Ő utána haladt a céhláda négy markos legény vállán; mellette két oldalt egy-egy legény haladt kihúzott karddal, amelynek végére egy-egy citromot húztak. Néha zene is kísérte a menetet. 235
