Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)
Banner János: A jászsági céhek életéből
2-o. - Mivel egyedül magok egy rendbéli Takáts mesterek kívánták az ujjabb Privilégiumot kiadattatni az expeditioért Portoriumokért s több odatartozó szolgáltatásokért fizetnek váltóczédulákban 32 frt. 3-o. - Expediens urnák Honoráriumban 20 frt. 4-o. - Az írónak 15 frt. 5-o. - A petsétért 2 frt. 6-o. - Taxaturatus tisztségnek kisebb taxája fejében 9 frt. 51 kr. 7-o. -Pergamentért, selyem Sinorért, diófa pixisben öntött függő Királyi Petsétért 62 frt. 54 kr, - Summája váltó ezédulában fizetendő taxáknak 141 frt. 45 kr." £ & Azok a céhek, amelyeknek ez volt az első kiváltság levele természetesen nagyobb összeget fizettek, Nem: teh#:íazqnban azt mondani, hogy az akkori viszonyok mellett az igazán tetszetős kiállítsú okmány nagyon drága lett volna. A bordó bársonyba kötött, 4 nemzeti-szín zsinóron lógó fatokú peesátt^ ellátott okmány méltó büszkesége volt a céheknek. Vigyáztak is rá, s olyan hatalmas bádog dobozba zárták, amely még tűzvész esetén is megóvhatta volna. Ez volt a céhládának legféltettebb kincse. Hogy el ne piszkolódjék, másolatokat készítettek róla s a céhgyűlések alkalmával csak ezekből olvasták fel a szabályokat, s csak ezek jártak kézről-kézre a mesterek között. A céhélet a XIX. század folyamán, egészen az 1872-ben bekövetkezett végleges feloszlatásig, a privilegiális-levél alapján folyt. 45 Gondoskodása a céhélet legkisebb megnyilvánulására is kiterjedt. Mind a hét céhé teljesen egyforma volt, s legfeljebb a céhtaksa és a büntetéspénzek nagysága tekintetében mutatnak igen csekély különbséget. Az egész céhélet hivatalos formáját megismerhetjük ezekből a privilegiális levelekből. Hogy helyi szokások mindenütt voltak, az külön bizonyításra nem szorul, hiszen a néplélek megnyilvánulásait egyenruhába bújtatni sokkal nehezebb volt, s dacára a céhbiztosi intézmény szigorú bevezetésének, sok olyan példát látunk, amely csak nehezen leli törvényes alapját a privilégiumokban. Annyi tény, hogy a sok helyen nagyon elharapódzott visszaéléseknek véget kellett vetni, s ha ez a szigorúság dacára teljesen nem sikerült, abban mindenesetre oroszlánrésze van a magyaros „csak azért is" természetnek, a jász öntudatnak, ami sok idegen nevű céhes mester lelkében is csakhamar gyökeret vert, szláv vagy német nyelvét teljesen elfelejtette. Az ipar szolgáinak fiatalon kellett a rendet, fegyelmet, az idősebbek iránti feltétlen tiszteletet és odaadó engedelmességet megszokni. Hogy ez minden nehézség nélkül menjen, ahhoz szükséges volt, hogy az ipari pályára készülő ifjú már tagja legyen a céhnek, de csak annyiban, hogy a privilégium intézkedései reá is kiterjedjenek. Jogokról természetesen még csak beszélni sem lehet egy olyan intézménynél, ahol a jogok birtokosai saját tekintélyüket minden eszközzel igyekeztek emelni. Hogy ez kárára lett volna az intézménynek, még a sok visszaélés dacára sem látjuk be bizonyítottnak, hiszen éppen ez a nagy fegyelem - mondhatnók szervezettség - tette az iparos osztályt erősebbé, műveltsége révén még a Liber fundiban sorakozó tehetős családokkal szemben is hatalmasabbá, s ha ezt már kezdetben meg nem szokják, s így külső tekintélyük mindegyre nem növekszik, az amúgy is mostohagyermek szerepét játszó kézműipar, még azon a fokon sem maradhatott volna, amelyen az egész XIX. század folyamán megbízhatóan, becsületesen dolgozva is tengődött. A legfontosabb újítások egyike az, amely a céhek vallási, illetőleg felekezeti jellegét félig-meddig megszűnteti. A XVIII. század folyamán a céhek autonóm jogai közé tartozott, hogy a más felekezeten lévő iparosokat vagy egyáltalában nem, vagy csak a céh jellegének megfelelő vallási szertartásokra kötelezve vette fel tagjai közé. Ez az intézkedés minden esetre megfelelt a kor szellemének, de hogy az ipari élet fellendülésének nem kedvezett, az kétségkívüli. A más vallású inas felvétele igen sokszor hajótörést szenvedett, s így az ország különböző vidékein, a különböző felekezetű fiatalságot zárhatta ki az ipari pályáról. Ezt a helytelen intézkedést az új privilégium egyszerre megszűntette, mikor kimondotta, hogy „a kik valamely mesterség tanulására szándékoznak, akármely törvényesen bevett Valláson legyenek az Inasságra különböztetés nélkül felvétessenek." Az inasnak, ha ipart akart tanulni, annál a mesternél, akinél beszegődni kívánt, hat heti próbaidőt kellett eltöltenie. Ha ez alatt az idő alatt a mester megfelelőnek találta, s ha keresztlevelét, - ha jobbágy volt, földesura engedélyét -, s egyébb okmányait bemutatta, és a feladott kérdésekre^ értelmesen felelt a „Céhláda felnyitásával valóságos Inasnak" felvétetet. Okmányai természetesen a céhbe tartözandóság jeléül a céhládában maradtak s az okmányok behelyezésén kívül, az inasságra való felvételért egy forint harminc krajcárokat kellett a ládába letenni, némely vidéken szokásban volt, hogy az inas óvadékot tett le; a jászberényi céheknél óvadék helyett két jótállót kellett megnevezni, akik az idegen inasért szavatossággal tartoztak. Ezt a két jótállót keresztapának hívták, s még a felszabadulás után is volt némi szerepük. Az új privilégium ezt az intézkedést meghagyja ugyan, de csak azokon a helyeken, ahol azelőtt is szokásban volt. így természetesen a jászsági céhek közül csak a jászberényi szabó és csizmadia céhnél és a jászárokszállási csizmadiáknál volt meg, mint a régi kiváltságlevelek alapján szerzett jog. Az inas-idő iparágak szerint hosszabb-rövidebb ideig tartott. A jászberényi céheknél általában 3-4 év volt. Ez alatt az inas mesterét semmi szín alatt el nem hagyhatta, nem csavaroghatott, s éjjel ki nem maradhatott, „hanem mindenben úgy visellye magát, valamint egy betsületes jó erköltsű, s iparkodó ifjúhoz illik, mindenkor hív, szorgalmas és engedelmes legyen." De amilyen szigorúan megkövetelték az inastól a tisztességes viselkedést, éppen olyan következetességgel kívánták meg a mestertől, hogy ne csak tanítómestere legyen, hanem valóságos atyaként bánjon inasával. Gondoskodni kell arról, hogy a házi munkával eltöltött idő ne legyen a tanuló ipari gyakorlatának rovására. Általában a „jó tanítómester a hitbéli vallásban, az erköltsiségben, á Mesterség vagy kézi műnek minden részeiben szorgalmatosan oktassa!" A tanulási időt meghosszabbítani vagy megrövidíteni csak teljesen indokolt esetben s akkor is csak a kommiszárius beleegyezésével szabad. Az inassal nemcsak a mesternek, hanem egész házanépének emberségesen kell bánni. Ha az inas elegendő ok nélkül elhagyta mesterét, de hozzá pár nap múlva önként visszatért, vissza kellett őt fogadni, de azért igen szigorú büntetést kapott, mert minden szökésben töltött nap helyett, egy hetet kellett az inasidőre rászolgálni. 47 A keresztapákat ilyen esetben azonban nem lehetett felelőségrevonni. Ha a szökés hosszabb ideig tartott, s az inas amúgy is rossz viseletű volt, akkor az ügy elbírálását a községi elöljáróságra bízták, amely szükség esetén elcsapatásra ítélte. Ilyen esetben a befizetett óvadék a céhládában maradt, s azt a tanító mester esetleges kártalanítására használhatták fel, ha pedig különösebb kára nem volt, úgy a kezes rendelkezésére bocsájtották. Megtörtént azonban, hogy az inasnak jogos és beigazolható panasza volt a mester ellen. Ilyenkor joga volt panaszát akár személyesen, akár kezes útján a céhmesternek vagy a kommiszszáriusnak tudomására hozni. Ezek aztán tartoztak a panaszt megvizsgálni, s ha igaznak bizonyult, az inast más mesterhez adni. Ha az első mester pénzért tanította volna az inast, s ha esetleg már az egész tanítási összeget kézhez kapta volna, vissza kellett fizetni, s a megfelelő összeget az a mester kapta, akinél az inas hátralévő idejét töltötte. Az eltöltött időt azonban be kellett számítani, és így az erőszakosság ellen az inas is kellő védelemben részesült. A tanítási díj megállapítása a kommisszáriusra és a községi elöljáróságra volt bízva, de országos megállapodás szerint 20 frt.-nál több nem lehetett. A hivatalos szegődtetési jegyzőkönyvek adatai szerint a megállapodás mindig a mester és inas dolga volt, s Jászberényben 6-10 frt. közt váltakozott. A megállapodás mindenkor a céhmester előtt történt, aki a megállapodást a legnagyobb gonddal protokollálta. 232
