Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1982-83)

Bóna István: A XIX. század nagy avar leletei

fülbevalópárt (Leltár: II. 3) és aranygyűrűt (Leltár: II. 1) viselő férfi, akit felszerszámozott lovával, kengyelpárral (Leltár: IV. 1) és a múzeumba kerüléskor még 24 cm hosszú kopjával (Leltár: IV. 2) együtt hantoltak el. Nem kerültek múzeumba a vas zabla és a vas hevedercsatok, az ezüst lószerszámdíszeket pedig nyilván az ólombetét morzsolta porrá, mint megannyi más helyen. Maradványaikra utalhat esetleg a leltár III. 2 tétele: „Ezüst kapocs (és?) lemez töredék, 3 db". Ha így lenne, akkor is rég elmállottak (5 t. 1-6). A lovas férfisír mellékleteiből egész biztosan elkallódtak vagy elmállottak leletek, nemcsak a lószerszám díszek, hanem elsősorban a fegyverzet: feltehetőleg egy (szétmállott) ezüst borítású kard avagy íj, tegez és nyílcsúcsok, végül a hozzájuk tartozó ezüstveretes kardvagy tegezöv maradványai. A lelőkörülmények megismerése óta egyebet (pl. a sokszor megálmodott préselt arany vagy aranylemez bevonatos övet) nem tételezhetünk fel a sírban, a modern hiedelemmé vált „szentendrei fejedelem" létezését tehát expressis verbis elutasítjuk. Egy közepesen gazdag fegyveres előkelő (nemes) sírjáról volt szó. 2. sír. Nagyméretű, díszes gúlacsüngős arany fülbevalópárt (Leltár: II. 2, 5, 6), ezüst kürtősvégű karperecpárt (Leltár: III. 1) és színes szemes pasztagyöngyökből összefűzött nyakláncot (Leltár: V. részben meghatározható darabjai) viselő előkelő asszony (6. t. 1-5). 3. sír. Átlagosan gazdag korai avar női temetkezés, kisebb méretű nagygömb-csüngős arany fülbevalókkal (Leltár: II. 4), élénkszínű pasztagyöngyökből álló nyaklánccal (Leltár: V. részben meghatározható típusai), ezüst szűrőkanál és piperekés készlettel (Leltár: III. 2. tétele?) és síredénnyel (nem került múzeumba). Halotti obulusként Fokas-solidusát tették mellé. (Leltár: 1,1) (7. t. 1-6). Az 1-2 sír valamelyikéből került elő és múzeumba II. Iustinus arany tremissise (Leltár I. 2.). (5. t. 7). Mindez egyértelmű, egy előkelő korai aul 3 sírjáról van szó, mai tudásunk szerint jellemző és szokványos leletekkel. „Fejedelmi" sírokra mi sem utal.

21 A leltár egyetlen zavarosnak tűnő tétele a gúlacsüngős fülbevaló. Ennek szétvált darabjait ugyanis külön lajstromozták: II. 2 „csúcsos fülcsüggöny" 2 db, II. 5 „a 2. sz. a(latt) leírt fülönfüggőknek karikái", II. 6 „arany bogyó", - az egyik levált díszgomb. Összeillesztésükre sokáig nem került sor „Az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum által forgalomba hozott galvanomásolatok képes lajstroma" (Bp 1908, 14, No, 51.) fényképe még mindig csak a gúlacsüngőt ábrázolja. A restaurálatlanság némi zavart is okozott. A bécsi világtárlat katalógusában külön-külön tételen szerepeltek a gúlafüggők és karikáik (22. illetve 25.) azt a téves látszatot keltve, mintha 4 pár szentendrei fülbevaló lenne (Henszlmann 1875,121). Ugyanez ismétlődött meg az Ötvösműkiállításon, ahol ismét külön-külön tételen szerepelt a 2 gúlacsüngő és 2 karikája (29. és 30.), míg a másik két fülbevalópárt együtt hozza a 34-35. tétel (Pulszky 1884, 95-96). A „szentendrei-típusnak" nevet adó szépséges gúlacsüngős fülbevalók helyesen összeállítva először Hampel rajzos tábláján (Hampel 1894, 52. t. 5-6) tűnnek fel, de restaurálva, összeszerelve akkor még csak az egyik volt. Ugyanezt tapasztalhatjuk az 1930-as évek elején készült fényképen, amelyen a különálló karika sután rá van helyezve az egyik gúlacsüngőre (László 1942, 132. t. 2). A karikák és csüngők összeerősítésére az 1950-es években került sor (Sós 1957, 320 és kétszeres nagyságú fénykép). Akkor viszont az egyik gúlacsüngő tetejét díszítő aranygombokat erősítették fel hiányosan. Végleges restaurálásuk és helyes összeállításuk csak 100 évvel előkerülésük után készült el (vö. Sós 1977, 2, 33. kép, szép, természetes méretű új felvételét, - leltári számukat azonban a szöveg tévesen adja meg, a „II. 1" az aranygyűrű naplójelzete). (6. t. 1-2). A szentendrei leletekről röviddel előkerülésük után többször írtak. Időben a legelső rövid híradást a Nemzeti Múzeum 1873 májusában kiadott Kalauza tartalmazza: „Hierher (ti. a koraközépkori leletekhez) gehören noch die Überbleibsel des Sz. Endreerfundes (Pesth), námlich die pyramidenartigen grossen goldenen Ohrgehánge, eisernen Steigbügel u.s.w." (Rómer 1873/2, 29). Ugyanazon 1873. esztendőben leletünk valamennyi aranyékszerét kiállították a bécsi világtárlat régészeti osztályán. A tárlat leíró katalógusát Henszlmann Imre készítette, aki a III. szekrényben szereplő szentendrei aranyakat és gyöngyöket 8 tételben (20-27) ismertette. Különösen fontos a 24. tételen az aranygyűrű leírása, amelyre még visszatérek. (Henszlmann 1875, 121). Az ezüst karpereceket nem vitték ki Bécsbe. Leletünkről a legtöbbet mégis Pulszky Ferenc 1874. január 15-én felolvasott értekezéséből tudjuk meg. A pénzzel datált népvándorláskori leletek sorában: „3. A szentendrei, mellyel két arany érem találtatott, az egyik I. Justinusé (518-527), a másik Phocasé (602-610)" (Pulszky 1873. 6). Ő véli tehát a leltárban (I. tétel 2) még óvatosan csak „Justinus aranyérme"-ként leírt pénzt először „I" Iustinus érmének. Tévedése igazi propagálói majd Nagy Géza (Nagy 1893, 113. u.ő. még 315 és Nagy 1897, 85) illetve Hampel József lesznek, akik már egyenesen I. Justinus Thrax érmeként fogják pénzünket emlegetni. Egyebekben azonban Pulszky 1874ben még a leltárim szentendrei leletekről számolt be: „A szentendrei lelet legnagyobb nevezetessége azonban a két kengyelvas, mely az arany fülbevalókkal találtatott, s mely e szerint a VI. vagy VII. századig viendő vissza"... az Európában ismert kengyelek közt „a szentendrei eddig a legrégibb". Értekezését így fejezi be: „A szent-endrei sír kengyelvasa mutatja, hogy egy lovas nemzetről van szó, melynél a ló tulajdonosát még a sírba is követi, mint a régi magyaroknál is". „Még nevezetesebb, hogy ezen kengyelvas a legrégibb, mely eddig ismerétes" (Pulszky 1873, 9, 11). Vasakat ugyan nem állítottak ki a bécsi világtárlaton, de a szentendrei „kengyelpár" annyira nevezetesnek számított, hogy meg kellett említeni az aranyleletek katalógusában (Henszlmann 1875, 121). Kövessük tovább Pulszkyt, aki a tévesen kunágotainak vélt kürtősvégű karperec tárgyalását így folytatja: „Éppen ilyen tölcsér alakú két karperecz találtatott a szentendrei leletnél is, mely általok a kunágotaival rokonságba jő" (Pulszky 1873, 8). Vessük össze a leltár, Pulszky és Henszlmann leírását. Egybehangzóan kiderül, hogy a szentendrei leletek 100