Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)
Szabó J. Győző: A Mátra-vidéki avar kori temetők állatcsontleleteinek néhány tanulsága
A Közép^Dunamedence avarkori temetőinek teljes állatcsont anyagát számba kellene venni ahhoz, hogy a jelenleginél határozottabb értékítélethez jussunk a birka, a marha stb. rituális szerepe tekintetében és végső soron a tisztázatlan etnikai problémák új oldalról való megközelítése érdekében. Sajnos a régi hatalmas régészeti anyaghoz tartozó állatcsont leletek feldolgozatlanok maradtak, mivel nagyrészt megsemmisültek. Hazánkban és szomszédainknál ezt az adósságot csak új kutatásokkal és zoológiai publikációkkal lehetne pótolni. A mostani áldatlan helyzet mindazonáltal nem adhat felmentést arra, hogy ismereteink mai szintjén ne kíséreljük meg az összefoglalást és hogy az ebből adódó történeti következtetésre ne vállalkozzunk. Lehetséges, hogy a jövőben még jónéhány olyan avarkori temető kerül feltárásra, leközlésre a Kárpát-Medence központi területein (Kelet-Dunántúlon, Duna-Tisza közén, Maros-Tisza vidékén), amelyek állatcsont anyaga a juh kiemelkedő rituális szerepére utal. 43a A temetők többségében azonban itt valószínűleg a későbbi évtizedek kutatásai révén is a marha számaránya tűnik ki, minden bizonnyal a legjelentősebb háziállat volt. De a Bécsi medencétől Kassáig - beleszámítva ide a Mátra vidékét - az avar szállásterület északi peremén más kép tárul elénk. Olyan közép és késő avarkori temetők láncolatával találkozunk, amelyek állatcsont anyagában az emlősök között a juh mennyiségileg kétségtelenül vezető szerepet tölt be, másrészt a juh kultuszának pregnáns jelei figyelhetők meg. Ezen a hosszan kiterjedő, viszonylag keskeny sávban a feltárt temetők nagy száma következtében a fenti egyező vonások akkor is szembeszökőek, ha jelenleg a kép sokszínűbb, az egyöntetűség nem annyira gyanúsan merev, mint másfél évtizeddel ezelőtt; gondolunk itt például a szárnyasoknak helyenkint igen különböző fokú rituális szerepére. Ennek az északi területsávnak az ismeretében értékelhető, hogy a Kárpát-medence déli peremén, az Alföld jugoszláviai részén, a még viszonylag kevés korszerűen publikált temetőnek az állatcsont anyaga hasonló képet tár elénk: Brodski Drenovac és Vrbas temetői a juh és a szarvasmarha kultikus jelentőségét és a sertés teljesen alárendelt szerepét ül. hiányát mutatják. Az északi peremterület jól értelmezhető településtörténeti egységbe foglalható. Bóna István mert először rámutatni arra, hogy a Kisalföldön és a Bécsi medencében korai avar leletek nem kerülnek, nem kerülhetnek napvilágra, mivel a korai avarság nem szállta meg ezeket a területeket. A kora-avarok megelégedtek a Jusztinosz császártól formálisan megkapott Pannóniával. 44 A Dunától keletre elterülő Gepidia, ahogy ezt egy korábbi dolgozatomban megállapíthattam, a római sáncokig terjedt északon és keleten (eltekintve most az erdélyi kolonizációtól 45 ) Baján kagán népe, mivel Gepidiát a fegyverek jogán a magáénak tekintette, északon és keleten az egész területet a római sáncokig birtokba vette; viszont Gepidián kívül sem északabbra, sem keletebbre nem települtek meg. Ezen a jogon követelte viszont Baján Magán Szirmiumot, amely az avar támadás idején még a gepidák tulajdonában volt, és a gepidák nagy sebbel-lobbal, az utolsó percben adták át a várost a rómaiaknak. 46 A Dunától és a Csőrsz-ároktól északra elterülő alföldi jellegű peremvidék, s a Bécsi medence megszállása lényegében egyazon időszakaszban történt, a VII. század második harmadában, amely a temetkezési anyagban a VII. század harmadik negyedébe keltezhető temetőrészekkel ill. sírokkal igazolható. Ez a korszak az avarkori kutatók többségének a véleménye szerint új keleti néphullámokkal fémjelzett. Tisztánlátásunk csak lassan erősödik. László Gyula felvetésével kezdődött 47 , majd jelentős lépéssel haladt tovább Kovrig Ilona 4 * és Bóna István 49 , akik a griffes-indás emlékanyagot megelőző, közép-avarkori etnikai hullámmal is számoltak. Ha az előbbi gondolati összefüggésekben exponáljuk a délszlovákiai legkorábbi avarkori csontvázas temetkezések állatcsont anyagának a rítus-problémáját, Beranova szellemes hipotézisét (az ekkor egetetlen temetkezésre áttérő szlávok válaszútját, bolgár mintára történt juh-kultuszát), e fogas kérdésre a válasz már könnyebbnek tűnik. Kikapcsolva a 632 táján az országból kivert kuturgur-bolgárok szerepét, a VII. században keleten élt és a század második felében nagyrészt nyugatra vándorolt bolgárok befolyása jöhet elsősorban számításba. Természetesen a Kárpát-medencébe érkező bolgárokról (Kovrat 4. fia népéről 50 és talán más, Kovrat fia előtt érkező rokonnépről) és nem Asparuchnak a Balkánra hatoló törzséről beszélünk. Ha az újonnan érkező bolgárság (és velük rokon nép) temetkezési szokásanyagának egyik ismérve a juh kultusza, akkor vajon melyek azok a területek a Kárpátmedencében, ahol a régészeti anyag alapján kikövetkeztethetően nagyobb tömbökben megtelepültek, s ahonnan a szlávok ezt a szokásformát átvették? Láttuk, hogy avarkori temetőkben a juh kiemelkedő rituális szerepe összefüggően a Kisalföldön és a Nagyalföldnek a Csőrsz-árkától északra fekvő területein követhető nyomon. Ilymódon a szlávok hagyatékának tekintett régészeti temetőanyag magában hordaná az igazolását. Ahhoz, hogy az „idem per idem" bizonyítás útvesztőjét elkerüljük, azt a nem nagyon merész állítást meg kell kockáztatnunk, hogy a szóbanforgó területsáv avarkori temetőinek a sírjaiban nem idegen minták alapján, hanem a szülőktől áthagyományozott módon történt a temetkezés. Értékítéletünk még így sem az egyetlen etnikai lehetőséget kínálja; hiszen egy feltételezett juhtartásra alapozott gazdaságú, pásztor életformában élő szláv népnek az egetetlen temetkezésre való átváltása esetén teljesen szabályos módon alakulhatott ki a megismert rituális kép. A másik alternatívánk az, ha itt a bolgárok megtelepedésére vagy velük rokonnépek szállásaira gondolunk. Ennek történeti értelmezése lehetséges. A konstantinápolyi hadjárat nagy kudarca (626), az avarszláv harcok (630) és az avar-kuturgur (bolgár) háború (631-32) vérveszteségei 51 után feltehető, hogy az avar kagán arra törekedett: országába behív keletről nagyállattartó lovas népeket. Hogy melyik utódjának sikerült és miként, nem tudjuk. De egy új keleti pásztornép nagyrészének a letelepítése, íratlan törvények szerint, a legveszélyesebbnek ítélt vidékeken történhetett meg. Abban a korban különösen a Kisalföld és a Lajta vidéke lehettek ilyen exponált területek, ha Samo birodalmára gondolunk, ill. az ekkor kelet felé terjeszkedni kezdő frank politikára. 52 Természetesen a régi ellenféllel, a keletrómai császársággal szemben, a Szávától északra is tanácsos volt ütközőnek fegyveres népeket letelepíteni. így kerülhetett Kovrat 4. fia a népe egy részével Szirmium vidékére, ahol valószínűleg 680 körül is még mint az avar kagán helytartója bolgárok, szlávok és bizánci foglyok felett uralkodott. 53 Az északi (északnyugati) és a déli peremvidékre, meg az ország belsejébe történt letelepítések közel azonos korszakban történhettek, de nem feltétlenül azonos időben. A juhcsontos temetkezések kérdésének ilyen felvetésével talán sikerült az avarkori állatcsontok meghatároztatásának és az anyag korszerű megőrzésének a jelentőségére felhívni a figyelmet. A következő lépés szükségszerűen az, hogy a szóbanforgó temetők sírjainak egyéb közös vonásait megkeressük. 54 Addig mindez csak munkahipotézis marad. JEGYZETEK 1 A legtöbb múzeumban (beleértve az egri muzeumot is), a régészeti ásatások állatcsont anyagának ma sincs nyilvántartása, leltárkönyve, kartonja. 2 Szabó J. Gy., Arch. Ért. 99/1972, 260. 3 Az 1967 évi leletmentés 9 sírját leközöltük: Szabó J. Gy. Az egri múzeum avarkori emlékanyaga III. Sírleletek Nagyréde Ragyogópartról, Az Egri Múzeum Évkönyve VI. (Eger 1969) 29-67. A többi 20 sír az 1980. évi leletmentés eredménye. 4 Bökönyi Sándor minden ásatási szakasz után közvetlenül végezte el mindkét temetőben valamennyi darab zoológiai meghatározását. Fáradozásáért ezúton is köszönetet mondok. 68
