Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Szabó István: A színházművészet kialakulása Észtországban

//. ELŐZMÉNYEK Hosszú időn át úgy tudtuk, hogy a magyar reneszánsz idejéből, 1494-ből és 1531-ből származnak a legrégibb magyar drámák, a Balassi Menyhért és a Jephta.

1 Majd ezeknek az 1806-ban közzétett színháztörténeti adatoknak a birtokában megindult viták egyre korábbi időkig vezették vissza a magyar drámairodalom történetét. S részben bizonyítva, részben pedig hipotéziseket felállítva, több egymással megütköző vélemény vált ismeretessé. Ám valamennyinek az érvényességi, drámaiszínházi múltunk megelevenítésére irányuló szándékát behatárolta az, hogy a feltáró munkát irodalomtörténészek végezték, akik lejegyzett színdarabokat, dráma töredékeket kerestek és ezekből a verses és más prózai emlékek alapján írták drámatörténetünket. A múlt század közepétől intenzíven meginduló folklór kutatások a századforduló tájékára már módosították valamelyest a képet. A népköltészet és a népélet körébe tartozó olyan emlékek váltak közismertté, amelyekből egy újabb színjáték-történeti vonulat, a népi dramatikus emlékek sora körvonalazódott. A felgyújtott szóbeli emlékek, szájhagyomány útján megőrzött szertartások, gyermekjátékok, ünnepi szokások, misztérium játékok szembeötlően nagyon sok dramatikus elemet tartalmaztak. Olyanokat, amelyek az írásbeliséget jóval megelőzve egy jelentős drámai-színjáték kultúrára engedtek következtetni: a népi vonulatot jelentő dramatikus hagyományainkra.2 Az irodalomtörténészek és a folkloristák által kibányászott anyag azonban sehogyan sem adta ki a magyar színjátszás teljes előtörténetét. Mindaddig, míg az 1930-as években a kutatásokat teljesen más, egyéni módszerekkel folytató HONT Ferencnek nem sikerült az összegzés, s a komplex irodalomtörténeti, folklór, társadalomtörténeti és kultúrtörténeti adatokat egymással szembesítve elénk nem varázsolta - nem is csupán a magyar drámatörténet kezdeti szakaszát, hanem a hivatásos színjátszásunk rajzát a legrégibb időktől, a honfoglalástól a mohácsi vészig. Azaz lényegében az írásbelileg rögzített színművek nagyobb számban való felbukkanásáig. Páratlan vállalkozás volt ez, alig találunk hasonlót hozzá a világirodalo'mban.3 Ez az összegzés az észt színháztörténetben mindezideig még nem készült el. Abban a kutatási stádiumban vannak, amelyet nálunk a múltszázadi kutatók, HORVÁTH István, CSAPLOVICS János, VAHOT Imre, TOLDI Ferenc képviseltek; azaz előbányászták az első színházi előadásokra vonatkozó legrégibb és egymást igen nagy hézaggal követő adatokat. Emellett minden színháztörténeti összefoglalásukban megemlítik néhány mondat erejéig azokat az adatokat, amelyeket a folkloristák bocsájtottak rendelkezésükre. Vagyis: „A színházművészet és a dráma cselekményelemeit már a legrégibb észt szertartások és a folklór is tartalmazták... ",

4 valamint azt, hogy a „XV. századból való a legkorábbi adat a színjátszással kapcsolatosan, amikoris Tallinnban a farsang végi húshagyó héten olyan népi játékokat mutattak be, amelyek dramatikus elemeket is tartalmaztak."

5 Hogy ezek melyek lehettek, konkrétan nem ismerjük. Az ethnográfusok azóta azonban jó néhány dramatikus elemet tartalmazó népszokást, játékot jegyeztek fel. Ezek alapján Jüri ARRAK festő-ötvös-grafikus művész 1974-ben sajátos stílusában észt népdalok ihletésére, 1981-ben pedig népi játékokat kiválasztva hozzáférhető mappákban ábrázolta az addig csak szövegben rögzítetteket, köztük maszkos-alakoskodó népszokásokat. Mind a 12 népdal ihletésű rajz (Jüri ARRAK: Linoollöiked eesti rahvalaulude ainetel, Tallinn, 1974), mind pedig a 12 litográfiával készült népi játékokat megjelenítő alkotás (Jüri ARRAK: Eesti rahvamánge, Tallinn, 1981) néprajzkutatókkal történt konzultációk után készült, s eredeti gyűjtések hitelesítik. A drámatörténetekben ezután az adat után jó száz esztendős ugrás következik, egy 1529-ből származó észtországi színháztörténeti adattal folytatódik a vázlatos-hézagos előtörténet. Az adat egyébként nem is közvetlenül az észt színjátszásra vonatkozik, hanem az észteket elnyomó balti németségre, akik a tengerparti Hanza kereskedő városban, Tallinnban megtelepedve iskoláikban a képzés klasszikus rendszerének hatására az iskoladrámák bemutatását is műsorra tűzték. Ez az 1529-ből származó első, észtországi színjátszással kapcsolatos írásos adat pedig nem más, mint a latin szerző, TERENTIUS: „Androsi nő" című vígjátékának előadását feljegyző értesítés, amikoris a városi tanintézet tanulói és tanárai a tallinni városháza nagy termében pódiumra lépnek.

6 A tallinni városháza első ízben 1322-ben említett, s a Szovjetunió egyetlen épen maradt későgót stílusú épülete természetes következményként lett az első észtföldi színpadi bemutató színhelye. Az épületet, melyet az első említéskor „consistorium"-nak neveztek, az 1364-es, második írásos emlék már a játékok házának, azaz „Teatrum"-nak titulálja. S mikor néhány évvel később, 1370-ben az építési munkálatok egyik szakasza lezárul és az épület eléri mai, legnagyobb, s egyben a Baltikum építményei között is legmagasabbra nyúló formáját, természetes, hogy a vagyonilag és egyházi területen is legszámottevőbb német polgárság társadalmi életének állandó színhelye lesz. Itt, a ,,Rathaus"-ban intéznek minden hivatalos ügyet, itt gyűlnek össze különféle mulatságokra vagyont érő toalettjeikben a gazdag polgárság asszonyai, leányai férjeik kíséretében.7 Ugyancsak rendeztek színházi előadásokat a „Feketefejűek Társasága" épületében, és a „Nagykereskedő céh" székházában is. Természetes, hogy a „Rathaus" mellett ezeket az épületeket választották, hiszen a tallinniak legrégibb szervezetei az eredetileg vallási jelleggel alapított céhek voltak. A rendelkezésünkre álló adatok szerint az első, a „Szent Megváltó Teste" nevű céh, amely a XVI. század elejéig állt fenn, elsősorban az észt vándor kereskedőket tömörítette, ám a városon belül alig volt súlya. Legalábbis a német kézműveseket összefogó Szt. KANUT, illetve a svéd és észt mestereket szervező Szt. ÓLAI (eredetileg Szt. OLAF) céhez viszonyítva.

8 Mindkét céh a XIV. században egyesült céh volt, majd a Szt. KANUT céhből a XIV. század közepén kivált a kereskedőket egyesítő „Nagy Céh" a későbbiekben „Nagykereskedő Céh", s ez hamarosan olyan előnyöket biztosított magának, hogy a városi magisztrátusban csak a „Nagykereskedő Céh" tagjai juthattak pozícióba, annak ellenére, hogy a céhes kézműiparosoknak továbbra is nagy szerepük volt a város gazdasági életében. A megkülönböztetést és a hangsúlyeltolódást a Hanza városok szövetségéhez való csatlakozás okozta: Tallinn lett a legészakibb és legtávolabbi, keleti kikötője a kereskedővárosi szervezetnek. S ez természetesen megnövelte a kereskedők városon belüli jelentőségét is. 1626-ban II. GUSZTÁV ADOLF svéd király rendelkezéseivel továbbra is fenntartotta a céhrendszert, s iparral-kereskedelemmel továbbra is csak a céh-szervezet tagjai foglalkozhattak. A Szt. KANUT céh fogta ossza a hagyományos iparágak többségét, aranyműveseket, pékeket, szabókat, csizmadiákat, a Szt. ÓLAI céh pedig, amely alapvetően továbbra sem német iparosok társulata volt, hanem az észt földön élő nemzetiségeket tömörítette, a kőműveseket, fuvarosokat és más kissé lenézett mesterségek, például hentesek képviselőit választotta tagjai közé. 1670-ben a Szt. KANUT céhben 23, a Szt. ÓLAI céhben pedig 20 különféle foglalkozást képviselő céhes iparágat tartottak nyilván.

9 A „Feketefejűek Társasága" és a „Nagykereskedő céh" a német eredetű polgárság jól kiépített érdekvédelmi szervezete volt. Amit kitűnően mutatnak külsőségeikben is az évszázadok viharait átvészelt s a kor stílusát tükröző értékes műemlék épületeik. i° A „feketefejűek" eredetileg egy 1399-ben alapított feudális szervezet tagjai voltak. A társulás a gazdag és nőtlen nagykereskedőket fogta össze, s nevét a címerükben is ábrázolt védőszentjükről, a „feketefejű", azaz szerecsen Szt. Mór (Mauritius)-ról kapta. A rend megerősödve 1531-ben egy I. FIANT nevű tallin227