Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)
Végvári Lajos: Nagyidai Neischel Lajos festőművészről
panaszkodik: várja a megértő nézőt, a sorsában osztozó embertársat. Egyetlen gondolat minél pontosabb kifejezésére törekedve szinte mellékessé válnak ezen a képen a kifejezés eszközei. Önarcképe mondanivalójához hasonlót fejezett ki egyik aforizmájában: „Jobb ha belátom hogy porszem vagyok, mintha lélekzetvisszafojtva bámulok be a csillagászati távcsőbe." A magány élménye egész életén át végigkísérte. Erről így vall: „Húszéves koromban valami átkozott érzés lett úrrá rajtam, valami indokolatlan tudásgőg, valami a tehetséggel kapcsolatos különállási kényszer, tehát valami olyasmi, hogy egyedül a legerősebb az ember. Ez először csak lebegő érzésként jött, nem késztetett semmilyen aktív cselekvésre. Később az a fiataloknál természetes nézet alakult ki nálam, hogy egyre több könyvet, eszmét, képzőművészeti irányzatot kezdtem nevetségesnek és helytelennek, sőt elvetendőnek érezni. Ami talán magábanvéve nem is lett volna komoly baj. De azután jött a személyiségek iránti ellenszenvem is. Előbbi eszményképeimet, nagy alkotókat, írókat, tanárokat, művészeket egy szellemi világbohózat burleszk szereplőinek láttam. Máról-holnapra kivetettem sok mindent magamból, és egy új világképet igyekeztem kialakítani magamban. Ezzel az járt, hogy tartózkodni kezdtem a természetes emberi kapcsolatoktól. Kerültem az embereket, mert úgy éreztem, hogy tehetségem és új világképem kialakításában gátolnak. - Lassan nőtt az elképzelt világkép, de nőtt a magányosságom is. Érvénytelennek éreztem minden hivatalos kiképzést, érvénytelennek minden nagyképű képesítést, minden iskolát lezáró bizonyítványt. Feleslegesnek éreztem a szakmai kapcsolatokat, az alkotással járó érdeklődő barátkozást. Az űr mögöttem és előttem egyre mélyebb lett. írtam, festettem, rajzoltam. Ha rászántam magam a nyilvánosság keresésére, arra, hogy közöljek valamit, mint magányos és gyanakvó utas jelentem meg a szerkesztőségekben vagy a műkereskedőknél, ahogy csodálkozva fogadtak, kapcsolataim felől faggattak, bámulták, hogy nem hivatalos vagy szokványos módon érkeztem. Ez még gyanakvóbbá tett. Igazolva láttam a korlátoltságról alkotott nézeteimet. Ez a nagy magányosságom lassan napokat őrlő apró munkára kényszerített. És ezek a napok, mint a szú, lassan elrágták az évek lábait." A terjedelmes idézetet az önvallomás mélysége, ereje és igazsága indokolja. A művész maga magyarázza meg sorsát és torzóvá satnyult szándékait, ki nem teljesedett életművét. „Az isten megáldott, hogy művésznek teremtett, de egyúttal megvert, mert e könyökléshez semmi tehetséget nem kaptam. Karriert csinálni a művészettel kapcsolatban idegen volt számomra. Mikor végre feleszméltem, jött a háború, a karrierből több évi nyomor és éhezés lett... A kemény sors úgy akarta, hogy ne éljek bőkezűen a nekem juttatott kinccsel, a tehetségemmel." A folyamatos munka hiánya is oka annak, hogy életműve nem kiegyensúlyozott. A naturalizmusból indult ki, majd a késő-szecesszió dekorativitása csábította, tanulmányozta az avantgardizmust is. Keresgéléseinek érezhető nyomai ellenére java alkotásainak meghatározott sajátosságuk van. A dekoratív természetelvűség esztétikáját követte, vagyis a posztimpresszionizmusnak abba a változatába sorolható, amely az élmény spontaneitásának megőrzését tartja legfőbb feladatának. „Unom a formát tanulni és számítani, csak ha kész, akkor érdekel és tán gyönyörködöm is benne". Halála előtt egyre intenzívebben foglalkoztatták irodalmi elképzelések. Meg akarta írni életrajzát. „Nagy gondom önéletrajzom formás elbeszélése. Szeretném filmszerű, rövid fejezetekbe szedni, de úgy hogy a fejezeteket szinte szabadon lebegő lírai miniatűrök kötnék össze. Ezek a miniatűrök a kísérőzene szerepét töltenék be, néha egy szonáta, máskor csak üstdobok pergése módján. Gondoltam arra is hogy megszakítás nélkül, hömpölygő sorokban, itt-ott egy új bekezdéssel írom meg. De attól tartok, hogy ez a forma nem hagyja fokozni a lüktetést. Bár néha megrendítőbb, ha figyelmeztetés nélkül ugranak be a drámai törések..." Töprengéseit egy művészettörténeti aranyszabállyal zárja le: „Hiába keressük a stílust, csak a magunkét találhatjuk meg." Ez a terve sem valósult meg, - indoklását is maga a művész adja. - „Talán az volt a baj, hogy mindig nagyobbat akartam alkotni. Keresgéltem. És közben múltak az évek. A láz csitult. A harmat a virágok szirmáról legörbült." Hosszú szenvedések után 1971. január 31-én halt meg. Hamvait a rákoskeresztúri temető kolumbáriumában helyezték el. Egy év múlva a Miskolci Libresszóban nyílt meg emlékkiállítása. Majd Tiszafüreden mutatták be alkotásait, 1976-ban. Művei a Magyar Nemzeti Galériában, a Miskolci Képtárban és a Tiszafüredi Múzeumban találhatók. * * * Megjegyzés: Megfelelő irodalom híján munkámban nagy segítségemre volt a művész özvegye. Az ő odaadó áldozatkészségének és értékmegőrző kegyeletének köszönhető, hogy hozzáférhetővé váltak számomra a részben idézet formájában is közölt dokumentumok. 220
