Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Fazekas Mihály: A mai folklór Karcagon

egy ólomkatonában megbotlott. - Szeded össze azonnal! - és olyan eréllyel kiált öccsére, hogy az viharos gyorsasággal sepri össze a nagy rendhez szokott ólomkatonákat dobozukba. Számukra a mai napra véget ért a „háború." Nem bánja a kisfiú ám, hogy abba kell hagyni a játékot, mert ő is szereti a tanyázókat. Hiszen olyan érdekes történeteket tudnak beszélni! Világháborúról, régi gazdálkodási tapasztalatokról, mindenről. Ő még csak VI. osztályba jár - de már sokféle megfigyelést gyűjtött az életről. Bátyja VIII.-ba jár, és ő a háznál - apja után - férfinak számít. Komoly, megfontolt szavait a felnőttek is meghallgatják. Sokat tud, az iskolában is jól tanul. Leánytestvérük 17 éves, a gimnázium tanulója. Érdekes, hogy lány létére éppen a matematikát kedveli, nem pedig a nyelveket, irodalmat. Lehet, hogy éppen matematika tanár lesz, - vagy ki tudja? Ebben a mai világban lehet minden: ami éppen akar. Egy biztos: nagyon szereti a szobában a rendet, - szinte betege annak, ha a tanyázok rendetlenséget találnak. Most is, miután egészen nyilvánvalóvá vált, hogy vendégek érkeznek, ugrasztja öccseit, így, ki a|székeket teszi szabaddá, ki az asztalról pakol el, hogy pillanatok alatt egészen nagy rend bontakozik ki. Kell is, mert már a konyhában kopognak. Nem az ajtót kopogtatják, hanem a lábbelikről „verik le" a havat. Meg le is seprik. Ott áll egy seprű a sarokban. Azért van ott, hogy legyen mivel leseperni a havat a lábbelikről. De fáznak is, ezért igyekeznek befelé. Kopognak, de máris nyitják az ajtót. Elöl a kislány tolakodik befelé; megszokta, hogy a legkisebb jogán előnyöket élvez. Ő még IV. osztályos, igazi gyermek. Két bátyja nem nagyon ügyel rá. Az idősebbik VIII., a kisebbik fiú VI. osztályos, így a fiúk a két családban egykorúak, de a lányok között nagy különbség van. Ez annál jobb: a nagylány olyan szépen eljátszik a kicsivel: anyáskodik felette. - Csókolom! - kiált a kislány, és szalad, búvik a nagyok között a nagylányhoz, barátnőjéhez, játszópajtásához. - Jó, estét aggyon Isten! - köszön mindnyájuk nevében az érkező gazda. - Csókolom! Jó estét! - hangzik körüle a köszönés-áradat mindenkitől. - Szervusztok! - köszönnek a gyermekek egymásnak. -Jaj, de jó, hogy jönnek, szomszéd! Éppen most beszéltünk magukról! Na - nem akarok már itt kinn hozzákezdeni hát - csak kerüljenek beljebb, üljenek le! - Jó estét! Jó estét. - kerel a háziasszony és kinyitja az ajtót az érkezettek előtt. Benn melegebb van a házban, mint a pitvarban. Csend van, csak a falióra ketyeg. Egy macska, ami nyugodt álmokat aludt eddig a padka melletti tűzrevalós kasitában, felébred az ajtónyitásra. Felüti fejét, egyet ásít, felhúzza magát, hogy magasabb lesz, mint amilyen hosszú - és aztán - idegeneket látva - kiugrik helyéről s kiszalad az udvarra. Ekkor aztán kezdetét veszi a beszélgetés. Eleinte páros beszédfonalak alakulnak ki: keresztbe kiabálnak egymásnak az asszonyok és a gyermekek; az emberek alig jutnak szóhoz; de amint letelepszenek ki-ki a számára alkalmas helyre - elrendeződnek a beszélgetések, és hangosan csak a „nagyok" beszélnek. Miről? Rendkívül változatos témák kerülnek szóba. Sokszor az időjárással kezdik; ez jó téma! Közömbös; nem „bánt" senkit az, aki az időre tereli a szót, hiszen az többnyire „rossz", mert hideg van, szél fúj, eső esik vagy havazik, mindegy - de annak nem oka senki! Meg aztán az időjárásra lehet „nagyot" is mondani, hogy ekkor meg ekkor, ennyi évben és olyan hónapnak annyiadikán ez s ez történt... Ki tudja azt ellenőrizni? Kezdődhetik a beszélgetés a szomszédok életével, akikről némi kiszivárgó hírek terjengenék - s olyan jó pletykálni... Hogy az asszonyt megverte az ura... Erről ugyan nem szeretnének véleményt mondani egymásnak - de csak feszgeti őket a kíváncsiság, s a végén mégis nekibátorodnak s egy fél óra alatt „ki van teregetve" a szomszéd, feleségestől, iastól-fiastól, jajgatásával és káromkodásával egyetemben. Van, amikor semmisnek tűnő tárgy vagy emlék ad okot a beszélgetés megkezdésére. Egyikszer például szemtanúja voltam a következőképpen kezdődő beszélgetésnek: - Jó pipája van Józsi bácsinak! - A'bizon'! Derága vót e'! Kétszáz forintba került! - Hogyhogy? - Mer' fogadtunk a bagószájú Szabóval, hogy e' tajtíkpipa; oszt' megbírja a búzás zsákokkal megrakott szekeret. - Hát osztán? - Hát osztán nem bírta meg. .. - Eltört? - El, oszt' meg kellett fizetnem. -Mit? - A kétszáz forintot! Merhát annyiba fogadtunk. Tuggya, nem vót valódi tajtík pipa, hanem hamisítvány azír tört el. Kifizettem neki a pízt, de kírtem tülle egy pipát - a helyett, ami eltört, hogy legyík. E' most az, amit ű adott. Cserépbül van, olyan rígi, karajcáros fajta, de jó. Vigyázok is rá, mer' kétszáz forintba került. . ." Ehhez hasonló beszélgetés kezdődhet egy sapkáról, gallérról, csizmatalpról, gyufáról, cigarettapapírról, fogfájásról, tanítóról, álmodásról, hányásról, lovakról, halálról, ijedésről és így tovább. Vannak - vagy inkább már csak voltak - olyan kiváló elbeszélők a paraszt emberek között, hogy azoknak előadásmódját, az általuk elmondott történetek eredetiségét nagy művészek is megcsodálhatnák! Ilyen kiváló elbeszélő volt Karcagon a botonási tanyán Kentési Sándor bácsi (1890-1958). Előadásának hitelét a mély őszinteség, egyszerűség, páratlan igazságszeretet adta. Soha nem tüntette fel magát elbeszéléseiben hősnek, bátornak, hanem a hétköznapok küzdő, félő, meghátráló, szürke kis emberének. Mégis az a tengersok szenvedés, amit az I. világháború előtt és alatt eltöltött, s hét évi katonaidő, illetve egész életén át tartó nehéz paraszti munka megpróbáltatásai; az átszenvedett és végigküzdött élete szinte eszményi magasságba emelte alakját. Jeltelen ember volt és maradt ő - a hétköznapi élet névtelen kisembere, de típusa is egyben - a népi történetek bámulatos előadóművésze! Két történetet írok le tőle, de mielőtt erre sort kerítenék, jellemzésképpen róla hadd álljon itt a következő anekdota. Ezt is ő mondta el. Fényt derít ez nemcsak őrá, hanem a korabeli parasztfiúk vagy legények életére is. Az esetet a következőképpen beszélte el. „Mikor az iskolát elhagytuk, kijöttünk a tanyára. Nem is mentünk haza évekig. Dógoztunk ídesapámmal, meg a bátyáimmal. Vót tanyánk, födünk, de a' nem vót elíg, még árendába is vállaltunk hozzá. Jószág is vót, sok: lú, tehén, disznó, birka, liba - meg más aprólík. ídesanyám, meg Júcsa néném nyáron kijött (a városból); kinn is vótak valameddig, hun az egyik, hun a másik; sütöttek, mostak, meszeltek, meg ami vót dolog, hát vígeztík. Űnekik a kinti munkát nem vót szabad vígezni, - azt mink intéztük, emberek. Úgy osztán, hogy iskolás koromtul kezdve semmiféle könyv nem jutott a kezembe. Még ha egy-egy újság került is nagyritkán, de papír, ceruza sohase! Nem írtam én le gyerekkoromtul kezdve még a nevemet se soha! Nem vót rá szükségim. Meg nem is vót hozzá alkalmatosság: se papír, se ceruza. Mikor osztán 1911-be' behívtak katonának, idesanyám idepakolt egy ceruzát, meg egy irkát, hogy majd írjak levelet! Jó! - mondok, - majd írok! Mikor osztán megírkeztünk a szálláshelyünkre, el is tőtt már vagy két hét, hát látom, hogy itt is, ott is írnak a katonák. - Na, mondok, írok hát én is! Előkerestem a palajbászt, irkát, amit ídesanyám idepakolt, hogy na, írok. Az ám! Csakhogy nem jutott az eszembe a betű! Elfelejtettem én úgy, mintha so177