Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)

Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után

reorganizáció - vissza- és bevándorlással - alulról a néptömegek részéről kezdeményezett folyamat volt ugyan, de messzemenően találkozott a földesúri érdekekkel is. A megye történetében különös jelentőséggel bír ez az időszak. Több évszázadra kiható döntések és elhatározások születtek ekkor. A társadalom tagozódásában, a gazdálkodási rendben, a településhálózatban, az utak vonalvezetésében, az egyházközigazgatás stb. területén létrehozott alapok bizonyos módosulásokkal 1945-ig meghatározóak maradtak. Új honfoglalás volt ez az alig több mint húszéves időszak, mert 150 éves bizonytalanság, az állandó menekülések után végre hosszútávú letelepedésre nyílt lehetőség, továbbá annak megalapozására is, hogy a Jászság, a Nagykunság és Külső-Szolnok területe is felzárkózzon az ország azon megyéinek civilizációs és infrastrukturális szintjéhez, amelyeket nem érintettek a pusztítások. Az új honfoglalásnak ez a húszéves időszaka, bár alapvetően meghatározó volt a további fejlődés szempontjából, de csak egy része volt az 1786-1787-ig zajló újjátelepülésnek. A népesültség foka szempontjából egy viszonylagos telítettség valósult meg, amelyet a szabadföldfoglalásos gazdálkodási rendszer határolt be. Ez a telítettség csak azt jelentette, hogy az említett gazdálkodási mód által biztosított eltartó képesség kimerült, illetve lélekszám szempontjából visszaállt az 1576 körüli és az 1703. évi helyzet. Az így kialakult népsűrűség azonban messze alatta maradt nemcsak az érintetlen megyék népsűrűségének, hanem az országos átlagnak is. Az újjátelepülésnek ebben a korszakában bár szó sem volt klasszikus értelemben vett telepítésről, a szervezésben és az irányításban érvényesült a felsőbb vezetés szándéka. Néhányan ebben kiemelkedő szerepet játszottak és elévülhetetlen érdemeket szereztek. Ilyenek voltak báró Orczy István, aki 1710-1715 között Heves és Külső-Szolnok vármegyei alispán, majd 1714 és 1733 között a Hármaskerületek nádori főkapitánya, valamint Külső-Szolnok megyei földesúr is volt. Továbbá gróf Telekessy István és a „toronyhányató", a legnagyobb ellenreformátor gróf Erdődy Gábor, akik 1711-1714, illetve 1715 és 1744 között egri püspökök és az egyesített vármegye főispánjai voltak. Kiemelkedő szerepet játszott még gróf Almássy János külső-szolnoki földesúr is, aki több alkalommal volt az egyesített vármegye alispánja is. Orczy István tevékenysége elsősorban a Jászság, a Nagykunság és a Külső-Szolnokban lévő birtokainak újjátelepítésére irányult. Bár munkája közben a szabálytalanságot és a durva erőszakot is vállalta, összességében előbbre vitte az újjátelepülés ügyét. A püspökfőispánok tevékenysége közel sem volt ilyen „látványos", sőt, mint az ellenreformáció fő képviselői, az újjátelepülés menetét időnként vissza is fogták, mégis el kell ismerni, hogy pl. az iskola- és a plébániahálózat szisztematikus kiépítésével szintén nagy érdemeket szereztek. A TELEPÍTÉS, A KONSZOLIDÁCIÓ ÉS A BELSŐ ÁTRENDEZŐDÉS KORSZAKA (1730-1766) A viszonylagos telítődés, de az ésszerűség is parancsolóvá tette, hogy megszüntessék a rablógazdálkodást jelentő szabadföldfoglalásos rendszert és valami jobbat állítsanak a helyébe. A földhasználat új, magasabb szintű gazdálkodást jelentő módja az újraosztásos földközösség volt, amely enyhítette a telítődés okozta feszültségeket, sőt átmenetileg teret nyitott az újabb bevándorlások előtt is. A nagy kiterjedésű árterületekben mutatkozó helyi sajátosságok miatt azonban Szolnok megyében nem tudtak olyan mennyiségű földet szabaddá tenni ezzel az új intézkedéssel, mint más megyékben. Ez a tény új helyzetet teremtett az újjátelepülés további menetében negatív értelemben. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy amíg ki nem merültek a lehetőségek - vagyis amíg volt a földhasználat átrendezésével nyert szabad földekből - tovább folytatódott a bevándorlás, de az előzőekhez képest erősen csökkent mértékben. Ez az időszak mindössze öt évig - 1730 és 1735 között - tartott, a bevándorlás pedig kizárólag csak Szabolcsból történt. Az említett időben a szabolcsi falvakból még 101 szökött jobbágycsalád érkezett a megye tiszántúli részeire, amelyekből a Nagykunságba 41, KülsőSzolnokba pedig 60 jutott.

17 1735-től azután folyamatosan eltorlaszolódott a további bevándorlás lehetősége. Ennek okát Külső-Szolnokban elsősorban az újraosztásos földközösség természetében kell keresni, amely zártabbá tette a falu közösségét és ez a közösség elzárkózott a jövevények fogadásától. Ez fölöttébb nehézzé tette a bevándorlást, mert most már nemcsak a földesurak engedélyére volt szükség. Ilyen tekintetben ellentétbe is került egymással a földesúr érdeke - aki tovább forszírozta a népesedést - a faluközösség érdekeivel. A Jászságban és a Nagykunságban hasonló hatást váltott ki az 1745-1751 között létrejött redempció. A redempció szinte kizárta a bevándorlási lehetőséget. A kiosztott földek ugyanis a redemptusok egyéni, a ki nem osztott földek pedig a redemptusok közös (osztatlan) tulajdonába kerültek. A redemptusoknak nem volt érdekük a bevándorlás, ha mégis akadt felszabadult föld arra csak olyan család ülhetett, amely hajlandó volt a redempcionális tartozást fizetni. Ezt a kérdést annyira mereven kezelték, hogy ha egy valaha elvándorolt redemptus vissza akart térni a kerületbe, ki kellett fizetnie távolléte idejére is a megváltási összeget. Más tényezők is hatottak azonban a bevándorlás elsorvadására. Ilyen volt az, hogy a teherviselés (adózás) kezdett egységesülni az ország megyéiben, így egy elköltözés nem kecsegtetett gazdasági előnyökkel. Az urbáriumok (máshol contractusok) fokozatos tartalmi bővülése pedig szorosabb ellenőrzést tett lehetővé a földesúr számára. Nagyon fékezte a bevándorlást az is, hogy a Nagykunság, a Jászság és Külső-Szolnok számára érdekes Szabolcsban, Szatmárban és Nógrádban a földesurak bevezették a kollektív kezeslevelet. Ebben arra vállaltak felelősséget az egyes falvak lakói, hogy megakadályozzák soraikból a szökést, ha pedig mégis megszökik valaki úgy meghatározott pénzösszeget lefizetnek a földesúrnak büntetésképpen.

18 Ebben a hosszú 36 éves korszakban tehát a gyarapodás már szinte kizárólag csak belső szaporodásból történhetett. Ezért alakult ki egy olyan helyzet, amelyet az újjátelepülés szempontjából az erőgyűjtés, a konszolidáció, az elért eredmények megszilárdítása, az infrastruktúra fokozatos kiterjesztése jellemzett. Infrastrukturális szempontból a korszak legjelentősebb vívmányai az iskolahálózat, a közigazgatási rendszer, az egyházi intézmények, az utak és a földfelszíni lakóházak építésének megkezdése voltak. A belső szaporodás viszont igen erőteljes volt, az öttagú család volt az átlagos, a születések száma azonban családonként elérte a 10-12-t is. Nagy volt azonban a gyermekhalandóság. Az 1740-es 1750-es évekre már a belső erőkből való szaporodás is feszültségeket okozott, amelyet az irtásföldek "mennyiségének növelésével igyekeztek levezetni. Megyei sajátosság miatt irtásföldeket csak vízszabályozással lehetett nyerni, másrészt a puszta bérleti rendszer kiterjesztésével. A vízszabályozással való irtásföld nyerésének módszerei a gát-, csatorna- és foképítés voltak. Az ilyen vállalkozások közül legjelentősebb volt Tiszapüspökiben a Décse-patak kb. 2 km hoszszú mesterséges ágának kiásása, amely jóval 1754 előtt történt. Ugyanilyen célból készítették 1769-ben a 450 öl hosszú Mirhógátat Taskony határában.

19 A terjeszkedés szolid lehetőségének másik formája a pusztabérleti rendszer kiterjesztése volt, ami abban nyilvánult meg, hogy a pusztákat a század közepétől már rfemcsak legelőként és kaszálóként használták, hanem szántóföldként is. Különösen nagy bérleti rendszer alakult ki azokban a helységekben - Karcag, Mezőtúr, Kunszentmárton - amelyeknek a szomszédságában több elhagyott falu volt. Nagyon jelentős volt a jászságiak kiskunsági pusztabérlete is. Az újjátelepülés ezen korszakának különös sajátossága, 107