Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1981)
Benedek Gyula: Szolnok megye újjátelepülése a török hódoltság után
nőtt férfi lakosságot tömegesen hajtották rabságba. Ez kitűnik az 1701-ben Huszton tartott országgyűlés egyik törvényéből, amely engedélyezi a „kunságiaknak, kiknek rab felek oda rabságban vannak, 6-7 esztendő elteltével lészen szabad megházasodni.?" Ebből nyilvánvaló, hogy nem kis nagyságrendű elhurcolásokról volt szó, mert néhány ember kedvéért valószínűleg nem alkottak volna törvényt. Először Karcag települt újjá 1695-ben, amikor oltalomlevelet is kapott Sőtér Ferenc hármaskerületi nádori alkapitánytól. 4 Az 1699. évi Pentz-féle összeírás is csak Karcagon talált lakosságot 71 családdal. Az említett nehézségek miatt a Nagykunságban az újjátelepülés csak 1702-ben kapott lendületet, mert ez év tavaszán Kunmadarasra, Kunhegyesre és Túrkevére is visszatértek a régi lakosok, ugyanakkor megindult a szökött jobbágyok áramlása is. A történeti igazsághoz tartozik azonban, hogy 1703-ban a felsoroltakon kívül volt lakosság már a régi kunhelynek számító Kakaton (8 család), Hegyesboron (15 család) és Istvánházán is (14 család), 5 ezek azonban jobbágyok voltak, így nem tartoztak a hármaskerületi fennhatóság alá, összeírásukat és adóztatásukat Heves és Külső-Szolnok vármegye végezte. Másszóval a megye kihasználva a terület lakatlanságát, közigazgatási illetékességét kiterjesztette volt kunhelyekre is. Ez ideiglenes jelenség volt és a Rákóczi-szabadságharc után meg is szűnt. Mindent összevetve a Nagykunságban a szabadságharc kezdetén a kibontakozás küszöbén állt az újjátelepülés, a telítettség meg sem közelítette a pusztulás előttit. Ezt is szétrombolta azonban az a kegyetlen pusztítás, amelyet a Marosi Határőrvidék csapatai végeztek 1703-1705 között. A török hódoltság részleges megszűnése után Külső-Szolnokban is azonnal megkezdődött az újjátelepülés. A vármegyei közgyűlés Losoncról már 1688. március 9-én felhívást bocsátott ki, amelyben felszólította az elmenekült lakosságot a visszatérésre a szokásos mentességek kilátásba helyezésével. 6 A végrehajtás azonban a Nagykunsághoz hasonlóan számtalan nehézségbe ütközött. A már említett zavaró momentumokon kívül - mint a 10 évig elhúzódó török utóvédharcok, vagy a déli részek hódoltságban maradása kb. 1691-ig - új elemként jelentkezett a nádor magatartása. Az az Eszterházy Pál nádor ugyanis, aki parancsban rendelte el a megyéknek, hogy engedjék haza a hozzájuk menekült jászokat és kunokat, mindent elkövetett annak érdekében, hogy visszatartsa a Jászságba menekült külső-szolnokiakat. A hazaengedés ügyében a vármegye először az 1690. március 18-án Pásztón tartott közgyűlésről interveniált Eszterházy Pálnál 7 eredménytelenül, mert a kérdés később még többször is felmerült. A megülés végülis a Tisza jobbparton végig és a balpart északi részén kezdődött, azokon a részeken, amelyek leginkább kiestek a harcok övezetéből. Jelenlegi ismereteink szerint az első visszatelepülés 1687-ben Nagykörűben történt, 1688-ban pedig már Tiszakürtön, 1689-ben pedig Szolnokon is volt lakosság. A visszatelepülési folyamat 1690-től vált általánossá. Heves és Külső-Szolnok vármegye jegyzőkönyvébe először 1693-ban jegyezték be azokat a községeket, amelyek újjászerveződtek. Részlet a bejegyzésből: .. .„következik az újjátelepülés: Alatytyán, Füred, Bura Roffal, Kőtelek Süllyel, Körű, Vezseny, Jenő, Szajol." 8 1696-ban új összeírást eszközöltek, amikoris a fenti helységeken kívül szerepelt már Tiszakürt, Mezőtúr, Szolnok, Tiszaszőllős és Tiszaszentimre neve is. A szövegszituációból az derül ki, hogy ezek a helyek már 1693 előtt is lakottak voltak. 9 Az újabb - 1697. évi dikális - összeírás viszont csak kilenc lakott helyet tüntetett fel Külső-Szolnokban (Nagykörű, Kőtelek, Tiszasüly, Tiszaroff, Tiszaszőllős, Tiszafüred, Taskony, Vezseny, Mezőtúr), ami azonban nem felel meg a valóságnak, mert más forrásokból bizonyos, hogy 1697-ben lakták már Szolnokot, Tiszavárkonyt, Dévaványát, Szajolt és Tiszaburát, valamint az akkor még Pest megyéhez tartozó Tószeget, Zagyvarékast, továbbá Jánoshidát is. A három összeírás is sejteti, hogy 1693-1697 között még nagy visszaesések jellemezték a külső-szolnoki újjátelepülést. Ez abban mutatkozott meg, hogy egyes helységek ismételten benépesedtek, majd elnéptelenedtek az ide-oda hullámzó utóvédharcok következtében. A déli részről pl. a mezőtúriak 1692-ben Tiszavárkonyba, 1693-ban a dévaványaiakkal Tiszanánára futottak a gyulai török elől. 1696-ban Mezőtúrról, Tiszaroffról, Törökszentmiklósról és Tiszaburáról futott el a lakosság Kiskörébe. 1697-ben a Tokaji-féle parasztfelkelés okozott riadalmat, amikor pl. a szajoliak futottak Szolnokra. Mindezek következtében olyan felemás helyzet alakult ki, hogy volt egy viszonylag túlzsúfolt jobbparti és egy túlnyomórészt néptelen balparti rész. A jobbparti helységek azért voltak túlzsúfoltak, mert ott menekültek tartózkodtak, akiket a szituáció alapján joggal sejthetünk a balpartról származó külső-szolnokiaknak. A jobbparti túlzsúfolt helyek közül megemlítjük Jánoshidát, Nagykörűt, és Tószeget. Jánoshidán 1703-ban például 71 családot írtak össze, holott 1686 előtt is és 1720-ban is kb. 48 család lakta.io Tószegen 1702-ben 81 családot írtak össze, ugyanakkor 1720-ban csak 30 család lakta. 11 A statisztikai adatok mögött nyilvánvalóan arról van szó, hogy amikor a balparton is megteremtődtek az újjátelepülés feltételei a jobbparti „többlet" hazatért és a tiszántúli részen is kialakult a korra jellemző 20-50 családos községi nagyságrend. Külső-Szolnokban végülis az első újjátelepülés útjából az 1699. évi karlócai békével hárultak el az akadályozó tényezők. Ekkor a lakosság megérezte, hogy a török világnak végérvényesen befellegzett és nagy erővel megindult az újjászerveződés. Az 1699-1703 közötti 4-5 évben több történt ebben az ügyben, mint az előző 15 év alatt. Lakóházak építése, határszemlék, határjelmegújítások stb. jellemezték a megye történetének ezt a korszakát. 1703-ig visszaállt a pusztulás előtti helyzet. Az újjátelepülés azonban nem sokáig tartott, mert a Rákóczi-szabadságharc alatti atrocitások következtében a tiszántúli rész 1705 után ismét elnéptelenedett. AZ ELSŐ ÚJJÁTELEPÜLÉS RÖVID LEÍRÁSA A RÁKÓCZI SZABADSÁGHARC ALATT A NAGYKUNSÁGBAN ÉS KÜLSŐ-SZOLNOKBAN A Rákóczi-párti csapatok rövid ostrom után - 1703. szeptember 10-21. között - elfoglalták a szolnoki várat. Ez rendkívül nagyjelentőségű és kezdetben pozitív dolog volt a megye további fejlődése szempontjából. A szolnoki vár birtokában ugyanis kb. 1705-ig garantálni tudta Rákóczi a tiszántúli lakosság biztonságát is. Sőt később ezt a szilárd védelmi vonalat előre akarta tolni a Körös-vonalra, ami azonban többszöri próbálkozás ellenére nem sikerült. Végül is 1706-ban végleg el kellett ejteni a tervet. Ez szintén nagy jelentőségű volt a népesülés további jövője tekintetében, de most negatív előjellel. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy 1705 után Rákóczi nem tudott oltalmat nyújtani a balparton élő és a szabadságharc eszméiért rajongó kunok és a külső-szolnokiak részére. A terület így a Marosi- és a Tiszai Határőrvidék császárhű rác csapatai számára a jórészt büntetlen portyázások színtere lett. Miután reguláris erők nem álltak rendelkezésre, 1705-ig a megye népfelkeléssel próbálta megakadályozni a vandál pusztításokat, de ez sem vezetett eredményre. 1705-től teljesen nyilvánvalóvá vált a fegyveres ellenállás csődje. Ekkor győzött a népben az önfenntartás ösztöne és kérte a megyétől a katonaállítás alóli mentességet. A császári zászló alatt harcoló határőrvidéki katonák ugyanis csak azokat a helységeket pusztították, amelyek katonát adtak Rákóczi seregébe. 1705. május 8-án pl. a fegyvernekiek, a szakállasiak, a tiszakürtiek, a tiszasasiak és a mezőtúriak beadványban kérték a hajdúállítás alóli felmentést, „hogy helyeiken megmaradhassanak" 12 . A megye természetesen az ilyen kéréseket nem vette figyelembe és ezeken a területeken rátért a kényszertoborzásra. Ekkor Rákóczi újabb megoldáshoz folyamodott. Elrendel104
