Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Györffy Lajos:A „rettenetes esztendő", az 1873. évi „nagyínség" emlékezete

nak pedig a Tisza rétségein a házfödeleknek való nádat zsengéjében kellett lekaszálni, mivel a gyepen és magasabb helyeken semmi fű sem termett, s nem nőtt, miből oly drágaság keletkezett, hogy a búzának köblét 6 Rfton, a zabnak köblét 4 Rft. 30 kr.-jával s fölül kellett fizetni. Ugyanazért annyira vitte a szükség és drágaság a föld népét, hogy nemcsak itten, de a Tiszamentében nagy tágságon, a nád gyökeréből (bengenyéből) sütött, s készített pogácsákkal, s más, az emberi természettel ellenkező eledelekkel kényteleníttette a föld népe az éhségtől magát menteni." ,,A-o 1791 ... Ugyanazért a szükségtől szorongattatván, kénytelenítettünk — minthogy a népnek szegényebb és tehetetlenebb része már mindenéből kifogyott annyira, hogy a testi ruháját is a kenyér végett eladni kényteleníttetett... — a felséges uralkodó fejedelemhez II. Leopoldhoz segedelemért folyamodni." „A-o 1794. Ismét oly nagy szárazság uralkodott, hogy fölül haladván az 1790-ik esztendőnek terméketlenségét, sem az őszi, sem a tavaszi vetésekből csak vetni való magot sem lehetett fölvenni; a szénának hasonlóan sem gyepen, sem a Tisza rétségén semmi termése sem volt, mivel egész nyáron által barmainkat az éhségtől a rétség (nádas) által menthettük meg." Ugyancsak az 1794-ik évről közli még a feljegyzés a következőket. ,,Az Istennek ostora, a nagy és hallatlan szárazság egész tavaszon, nyáron elannyira uralkodván, hogy sem őszi, sem tavaszi vetésről majd semmit sem lehetett felvenni, találkoztak mind emellett némelyek, akik vagy búzájokat, vagy árpájokat, hellyel közzel vagy lekaszálták, fölkaparták, vagy tövöstől kinyőtték, az ilyenekre nézve végeztetett, hogy a dézsmálás nem szalmájában, hanem kinek-kinek lelke ösméretére hagyván, szemül vétessen meg." A következő 1795-ik esztendőről való feljegyzés ismét a drágaságról panaszkodik kiemelve a szalma és a széna rendkívül magas árát s újból az Udvari Kamarához folyamodnak segítségért. A szolnoki volt Ferencrendi zárda háztörténetéből olvassuk magyarra fordítva a következőket: ,,1790. év. Ezen év, a szertelen szárazság miatt igen terméketlen volt. Nagy volt mindenütt, különösen ezen alföldi részeken a gabona és takarmányszükség. A gabona méreje 26 és több Rh. ftokon kelt. A nép tehát oly nagy szükségben szenvedett, hogy a nád beléből (bengyele, sás) készült lepényekkel táplálkozik, sőt eldöglött állatok húsával is; ebből különféle betegségek támadván, sokan elhaltak. Az is méltó a megemlítésre, hogy oly nagy serege özönlött az éhezőknek naponta a zárda ajtajához, hogy gyakran, főleg ebéd idején, 300-nál is többen voltak, kik vagy kenyérben, vagy fazekocskánkinti ételmaradványokban részesültek. Napközben pedig reggeltől estig szakadatlanul jöttek a zárdába kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek el." A múlt század első felében is elég gyakran fordultak elő száraz, aszályos évek. Sárköz, Kalocsa vidékéről feljegyzett időjárási krónika szerint pl. ,,1794-ben olyan rettenetes szárazság volt, hogy a magnak l/8-ad része sem került vissza. 1803-ban márciustól novemberig a föld egyszer sem ázott meg. 1811-ben a termény a magját sem adta meg. 1822-ben igen rossz termés, az is csak ocsú lett. 1830-ban hideg, száraz év, 1832-ben száraz és hideg. 1836-ban nagy szárazság, késői fagyok. „Viszont 1853-ban oly tömérdek eső volt a feljegyzés szerint, hogy „a Duna—Tisza mellékén csolnakokon kellett a gabonafejeit kiaratni a vízből". Számos adatot találtunk még az egykori feljegyzésekben, hírlapokban az Alföld sok más helyéről is az időnként visszatérő aszályos évekről, azonban mindezeket messze fölülmúlta az 1863-ik év, melyhez hasonló természeti csapás — beleértve mindent, a kolerától a háborúig — azóta sem sújtotta az Alföld, de főképpen a Nagykunság vidékét. Most folyó évszázadunkbari, a ma élő nemzedék életében több egymásután következő ínséges esztendő volt olyan, amely felvetette az 1863-ik ínséges év emlékét: az 1931—1935-évek. Ezek közül azonban valójában csak az 1934. és 1935-ik évek sorolhatók az igazán aszályos évek közé évi 391 és 392 mm-es csapadék mennyiséggel és pedig ezek is csaknem kizárólag a Tisza balpartjára vonatkoztathatóan. Ezeket az éveket megelőző 3 évnek: 1931—• 1933-nak az egész országra kiterjedő ínséges jellegét nem annyira a szárazság, hanem a kapitalista termelés válsága határozta meg. Ezek voltak azok az évek, amikor a 7 pengős (bolettás) búzaár mellett majdnem éhenhalt a szegény nép. A lényeg azonban mindkét esetben egy volt: a dolgozó nép éhezett! Az akkori igen súlyos gazdasági válság reménytelen kilátásai mellett egyre inkább növekvő nyomor mindgyakrabban idézte fel az öreg emberek által oly sokszor emlegetett 1863. évet, a „nagyínség" idejét. Azóta is átéltünk néhány súlyos esztendőt, a II. világháború borzalmait és nyomorúságait, majd a felszabadulást követő rövid átmeneti időszak után egyre javuló életviszonyaink közepette az 1961. és 1962. aszályos évek megint csak eszünkbe juttatták a „nagyínséget", 93