Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)
Gulyás Éva: Adatok a népi állatgyógyításhoz
1923 óta gyógyít önállóan. Gyógyítási körzete nem volt nagy. Korábban főleg a legelőn gyógyított legeltetés közben, erre szinte rákényszerült, hiszen nem volt mindig lehetőség állatorvost hívni. Mióta Tenyőszálláson megtelepedett, a környék lakói megismerték, s alkalomadtán elhívták gyógyítani Törökszentmiklósra, Tiszatenyőre, Kengyelre. Adatközlőm részletesen ismertette a legeltetés rendjét. A betegségek felsorolásánál minduntalan kitért erre. Véleménye szerint sok betegséget megelőzhet a pásztor, ha ismeri a legelő növényzetét, ügyesen, hozzáértéssel legeltet és türelemmel bánik az állattal. Mint látni fogjuk, adatközlőm marhabetegségekre és azok gyógyítására vonatkozó tudásának racionális, tapasztalati jellege ebben leli legfőbb magyarázatát. Adatait igyekszem minél hitelesebben, a legapróbb részletekre is kitérve ismertetni. Jenéi Mihály szerint a jó legelő nem nagy, ezt a jószág sem szereti, s a pásztor is nehezen legeltet, mivel nagyon szétszóródik a jószág. A marha az édesfüveket szereti, különösen a veresnadrágot 5 (ettől tejel), valamint a perjefüvet 6 , bodorkát 7 . A bodorkás legelő a legjobb. A savanyú füveket is megeszi (sás, káka), de ettől könnyen betegséget kap (vérhas). A bilíndekmagot 8 és a macskatövisket 9 a pásztorok irtják a legelőről, veszélyes, betegséget okozó füvek (veszettség). A csengővirág, sárga virág 10 étvágyat csinál. A marha nem legelt ott, ahol előzőleg birka legelt. 2—3 hónappal előbb lefogták a birkát a legelőről és utána hajtották rá a marhát: „érzi a birkaszagot, nem legel". A legeltetés szakaszosan történt, ez lehetővé tette, hogy az állat alaposan lelegelje a legelőt. „A pásztor ereszt neki egy darabot, mikor látja, hogy ganajozik, akkor lehajtja olyan helyre, ahol előző nap már legelt. Azt a részt ne piszkolja össze, amit még csak egyszer legelt le. Reggel először azt a darabot ereszti neki, amin előző nap legelt, hogy azt tisztára lekopassza. Utána megint ereszt neki egy újabb darabot." A pásztor legelés közben figyelte az állatot és rászoktatta a fokozatos, egyenletes legelésre. Ügyelt arra, hogy a marha ne egyen hirtelen, mohón (bezabál, felfúvódik, de ne is nyalogassa a füvet, mert ha sok földet magábaszedétt és utána nagyot ivott, vérhast kapott. Ha herén, repcén legelt, akkor nem itatta meg rögtön, hanem lehajtotta a kopárra, hogy előtte kifújja magát. így megelőzték a felfúvódást. Meleg időben a jószágot kétóránként itatták. Itatáskor 25—30 állatot lehetett ráereszteni a vályúra, mert ha többet enged, lökik, törik egymást, kisebesedik a bőre, 216 vagy a tőgye, esetleg letörik a szarva. A túl hideg víztől tüdőgyulladást kapott a marha. A pásztornak kezdetben igen sok gondja volt az először kivert jószággal: „Csintalan volt, ment volna a világnak". Legtöbbje nem látott rendesen, mert még nem volt kivezetve az istállóból. Az ilyen fiatal jószágot a gazdája szükségből kocsi után kötötte és úgy vezette ki a legelőre. A hosszú út, a sok járás legtöbbször annyira megártott a lábának, hogy izomgyulladást kapott. A legelőre legjobb a jószágot éhesen kihajtani. Különösen azt, amelyik még nem legelt és rá kell szoktatni a legelőn való evésre. Kezdetben a gulyás füvet tépett neki és a kezéből etette. Az éhség azonban előbb-utóbb rákényszerítette a jószágot a legelésre. A szoktatás néhány napig tartott. Amelyik jószág először legelt, annak elvásolta a fogát a fű. Amelyik meg túl sokat, mohón legelt, kisebesedett a szája. Nagy viharban megijedt a marha, vigyázni kellett a pásztornak, hogy ne törjön ki a jószág, mert a nagy dulakodásban sok kárt tehettek egymásban. Ha vihar közeledett, a pásztor a bojtárokkal és a kutyával egy helyre terelte és a vihar irányába állította az állatokat, maga pedig elébük állt: „viharnak, esőnek szembe nem megy a jószág". Ugyancsak megijedt a marha, ha este az erdőből őz, vagy róka futott át a legelőn. Adatközlőm még azt is elmondta, hogy a jó pásztor türelemmel bánik az állattal, nem hajítja utána a botot, mert könnyen megsebesíti, a lábát eltöri, a szemét kiütheti. Az elmondottakból kitűnik, hogy a pásztor mesterségével együtt sajátította el az állatbetegségekre vonatkozó ismereteket, tudta, hogy legeltetés közben milyen betegségek érhetik az állatot, illetve hogyan kell legeltetni, hogy elkerülje azokat. Ismerte a legelő füveit, az állatok természetét, viselkedésükből tudott következtetni egészségi állapotukra. Legtöbbjük ismerte az állat belső szerveit, anatómiáját is, hiszen a döglött állatot sokszor felboncolták. A legelőn kint élő pásztor mesterségével együtt azt is megtanulta, hogy az állatbetegségeket hogyan gyógyítsa, s mint ahogy a betegségek megállapításánál, úgy azok gyógyításánál is elsősorban gyakorlati ismeretei érvényesülnek. Adatközlőm marhagyógyításának racionális jellege tapasztalati tudásának, természetismeretének szükségszerű következménye. A marhabetegségeket és gyógyításukat az általa kialakított sorrendben közlöm. Szerinte a marhának belsfl és külső betegségei vannak. Az előbbin szervi megbete* gedéseket, az utóbbin főleg a test felszínén jelentkező betegségeket értette. 11
