Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Kocsis Gyula:A jákóhalmi szérűskertek élete 18—19. században

AXONOMETRIA, M--ICO AXONOMETRIA . M - 11 KX> LASZli) M. RAL TÜZBAS ISTAUÍUA , JASZJAKOHAU1A . VÖIIDSMARTr KÖZ . FOUÚKTE.: KOCSIS CTljLA . RAJZOLTA l RASKA CSA&A &•<> WÉNE TÜZEL*! ISTÁuAiA , UASZJAKCWALMA I SÍCVARI UTCA 4. . FCt>éfiTE: KOCSIS GVULA, RAJZOLTA i RASKA CSAiA 17. ábra 18. ábra helyen csak „kopolyakút" volt, amelynek az oldala földből volt, nem volt kirakva semmivel. (J) A kert legjelentősebb, legállandóbb épülete az istálló volt. (A községben található legrégibb épület egy 1841-ben épült istálló. Régebben „verett falú" istállók is voltak, de a XIX. század végén már inkább vályogból építették. Az istállók kétféle tetőszerkezettel épültek. Az ollóágasos („ollós") szerkezet valószínű a régebbi (17. ábra), szarufás szerkezet az újabb (18. ábra). Az istálló falán hosszában végig a „vízvezető" gerenda újabban „majorpang") volt, ezen keresztben a „gerenda". Az „ollók (általában 3 darab) a gerendán álltak. A „szelemenfát az ollók tartották. A „szarufákat" a szelemenre függesztették föl. A szarufás tetőszerkezetnél a szarufák a majorpangra támaszkodnak és szelemen nincs. A legtöbb istálló „farazatos" (sátortetős) volt, mert azt nem fújta úgy át a szél. Az ajtónál kb 50 cm-re kiugró fal („gádor") volt, hogy ne verjen be az eső. Régebben zsuptetős („zsúfos") istállók is voltak. Ezeket jobbnak tartották, mert melegebb volt. Ezek az istállók nem voltak lepadlásolva. A nádat belülről letapasztották, hogy az istálló melegebb legyen, és hogy csökkentsék a tűzveszélyt. A nagyobb gazdák istállójában „keresztjászol" volt, mert különben nem fért volna el a sok jószág. Nyáron általában keveset tartózkodtak a kertben, ie még ilyenkor is a családból valaki a kertben aludt, hogy vigyázzon a jószágra. Általában a cseléd, vagy a gazda legényfia hált az istállóban. Télen azonban annál élénkebb élet zajlott a kertben és az istállóban. Egy-egy istállóban összegyűltek a legények, „bandáztak".

3o Külön „alvégesi" és „felvégesi" bandák voltak. Külön istállóban gyűltek össze az öregek és külön a fiatalok. Az istálló közepén kővel vagy téglával kirakott „tűzgödör" volt. Fej őszéken, vagy díszesen faragott kisszéken körülülték a tűzgödröt, tüzet raktak benne szalmából és az idősebbek a tűznél melegedve beszélgettek, iszogattak, meséltek. Kis „piszkavassal" kotorták a szalmát szinte szálanként a tűzbe. A század elején a fiatalok már ritkán „tüzeltek", inkább a petróleumlámpa fényénél kártyáztak, malmoztak a földre borított „szalmahordó kason", vagy kugliztak. Ha elfáradtak, vagy beleuntak a játékba, nem mentek haza, hanem telerakták szalmával a „jászolt" és abban aludtak. Az idősebbeknek volt szalmából font „nyoszolyájuk", azon aludtak. Volt olyan ember, aki 12 esztendős kora után mindig az istállóban hált. A legények a kertben szívesen játszottak a „kutyasutunak" nevezett játékot. Leástak egy oszlopot a földbe, arra egy „kerékagyat" erősítettek. A kerékagyra „vendégoldalt" vagy „réklyát" erősítettek. A vendégoldal két végére ült egy-egy legény és a többiek jól megforgatták őket. 19. ábra 199