Kaposvári Gyula szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1978)

Szabó László: A redempció hatása a Jászság kultúrájára

tán mentem krumplit szedni krumpliér. Az is lett. Azután meg ott az udvarba is termett krumpli. Meg kapáltam is kukoricát, meg arattam, vótam gépné. Oszt így megvót a kenyerem, meg mindenem. Utána meg mán kaptam segélyt, de az később, két évre lett. Addig nem kaptam, mert az apósom szedte az uram után. Oszt én csak két év után kaptam segélyt. De máskülönben nem vót semmi bajom. Mindenem vót. Hazagyütt az uram télen szabadságra, azt mondtam neki, gyerünk oszt vegyünk hízót. Készen. Oszt megöjjük, míg itthon leszel. Ászt mongya az uram, hát mibül? Én meg benyúltam a sejtesbe, oszt kivettem a pénzt, mondok ide nézze: Ebbül!" V. Természetesen nem akarunk egyenlőségi jelet tenni a gazdagabb rétegek és a szegényebbek szemlélete közé: vagyontiszteletük, munkaértékelésük nem egyforma, nem azonos alapokon nyugszik. Azonban nem áll egymástól messze sem. S hogy ez így alakulhatott, annak oka valójában a redempció megteremtette lehetőség, személyes szabadság, amely a polgári lét és szemlélet alapja^ képes arra, hogy kifejlessze, létrehozza az önként vállalt nehéz munka iránti tiszteletet, amelynek célja, hogy a szabad körülmények között megteremtse a polgári lét tényleges alapját a független vagyont is. A Jászságban, mint láttuk mindez létrejött a társadalom minden rétegénél, ha nem is egyformán. Ha pedig ennek polgári fejlődésnek voltak életmódbeli és felfogásban megmutatkozó torzulásai, azok éppen annak köszönhetők, hogy ez a szabadság nem egy egész ország polgári fejlődéséből következett, hanem abból, hogy a jászok számára a feudalizmuson rést nyitottak a szabadságjogok egy kötetlenebb polgári fejlődésre. Legszembeötlőbben a népművészetben mutatkozik meg a feudális környezet hatása, polgári fejlődést és így a polgári ízlést is eltorzító volta. Éppen ezért az alábbiakban áttekintjük a jászsági népművészet néhány sajátosságát, s e sajátosságok okait. Szükséges azonban e kérdés megértéséhez segítségül hívnunk az egész Szolnok megye népművészetének bizonyos vonatkozásait. A jászsági népművészet ugyanis csak más területekkel összefüggésben értékelhető. Ha a Jászság népművészetét vizsgáljuk a századfordulón, s figyelmünket arra fordítjuk, hogy a népművészeti alkotásokat kik hozták létre, s kik élnek vele, akkor az alkotó és használó közösség között óriási szakadást figyelhetünk meg. Szembeötlik, hogy a népművészetnek úgyszólván alig van olyan területe, ahol az alkotó közösség és a használó közösség egymással megegyezne. Talán egyedül a szövés-fonás az, ahol maradéktalanul érvényesül az alkotó és használó közösség egysége, s talán idevehetjük a vessző- és gyékényfonást is, bár ez utóbbi már művészi szemmel alig értékelhető, mert jobbára csak használati tárgyakat készítenek, s ez nélkülözi a legelemibb esztétikai értéket is a legtöbb esetben. Ugyanakkor a népművészeti termékekkel való élést, a művészi értékű tárgyak kedvelését és felhasználását mindenütt, ahol ezt az anyagiak megengedik, megtalálhatjuk. A szövés-fonás tárgyain kívül azonban ezeket az jellemzi, hogy iparosok készítik, tőlük pénzért vásárolják. Természetesen az iparosok többsége szintén beletartozik a faluközösségbe, része annak, s éppen ezért kezüket, ízlésüket annak a közösségnek az ízlése vezeti, amelyben élnek, amely számára dolgoznak, mégsem tekinthetők úgy, mint pl. akárcsak a szövésben járatos, néha másnak is szövő parasztasszony, aki környezete hagyományos mintáit és módszereit használja, a maga ízlése azonos a közösség ízlésével. A közösségben élő szakképesítéssel rendelkező iparosok, akik egy tágabb terület szakmai fogásait sajátították el, bármikor képesek arra, hogy alkalom adtán más jellegű és lényegű alkotákat hozzanak létre, újítsanak, mert nem saját ízlésük, hanem a szakma egyetemes fogásai vezetik őket. Sőt éppen mert más vidékeken is árusítanak, több fajta árut készítnek, más-más ízléssel, s ez leginkább a helyit keresztezi, nem egyezik azzal. Másfelől az így,pénzen beszerzett áru, amely ha művészi értékű is, nem azonos művészetszociológiai szempontból azzal a művészi tárggyal, amelyet saját maguk állítanak elő. Az alkotó, alkotás közben átéli, tudja, ismeri az alkotott tárgy művészi lényegét. Míg az, aki megveszi, megrendeli, esetleg a készítővel szemben igényekkel elképzelésekkel is fellép, kevésbé alapos és elmélyült szemléletet, a műalkotással kisebb intenzitású azonosulást feltételez. Hasonlatos ez ahhoz a zeneélvezőhöz, aki maga nem játszik hangszeren, de értője a zenének, befogadója az alkotásoknak. Ám az, aki maga is megfelelő módon tudja előadni a művet, nem hallgatja, hanem maga kedvtelésére kamarazenét játszik, a mű intenzívebb átélését, lényegének erőteljesebb megértését feltételezi. Természetesen az átélés lehet mind két esetben intenzív és kevésbé intenzív. Mégis nagyobb a valószínűsége, hogy az, aki maga is megküzd a művel, s mások számára is ki tudja annak lényegét fejezni, több a befogadónál. Hangversenyre többen járnak sznobságból, mint ahányan vagy amilyen százalékban sznobságból zenélnek magasabb szinten. 161