Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Péter László: A karcagi múzeum előtörténete Szűcs Sándorig

elesünkre alig tudunk valami feleletet adni. Hiába: az emberi emlékezet gyarló, amit apánktól hallottunk, csak kis részben adjuk tovább fiainknak. „Szép és dicső múltunk van, ezt bizonyosan tudjuk. Bizonyára megszolgáltuk a Magyarnak, hogy hazát adott nekünk hazátlanul bolyongóknak!" Ennyit tudnánk mondani annak, aki miiltunkat tudakolná. Csakugyan, ha egy ember-emlékezeten túl múltunkba pillantunk, gyér történelmi emlékeink világánál csak keveset látunk. Ezentúl a derengő fényt lassan-lassan sűrű sötétség váltja fel, melybe alig hint egy kevés és kétesértékű fényt a monda csalóka világa. De hát csak a rege csalóka szava tudna nekünk valamit múltunkról ? Hisz ez kevés, úgyszólván semmi! Nem volna más eszköz is ? Hisz a történelem mesterének ajkán megszólal minden emlék, ami a régi korból fönnmaradt. Hát nekünk nincsenek ilyen emlékeink ? Elő kellene keresni! Meg kellene szólaltatni! Milyen csodálatos dolgokat tudnának azok beszélni a régi időkből, mikor még szabadon száguldozta be a kun a végtelennek látszó síkságot! Ha lelegelte a jószág a mezőt, felszedte a sátorfát és más helyen kerestek szállást. Isten tudja, meddig elbódorogtak volna, ha nem kötötte volna őket semmi a helyhez, csak egy — sírhalom! Azok a kunhalmok! De sokat tudnának azok viharos múltunkról beszélni, ha mesterére találna, aki száját szóra indítaná. Benne alussza örök álmát a vezér, a szállás ura, pogány módra lovastul, fegyverestül, cselédestül eltemetve. Hű népe új szállásáról is felkeresi halottaival, és hozzá temeti. Ne feküdjön idegenben, hisz egy nemzetségből valók! A régi időknek mennyi emléke van benne eltemetve! Majd midőn veszt szilajságából a nép, felveszi a keresztény vallást. Lenge sátrát házzal váltja fel. Megülik a tágas síkságot. Letepelednek őseik sírhalma mellé. Nagy fáradsággal fölépítik a templomot kőből, jeléül annak, hogy szakítanak a nyugtalan bolygó élettel. Szilaj paripájáról leszáll a kun, és gyalog megy az — eke után. Ismét futó paripák patáitól döng a csak most megbolygatott talaj. Nem a kun lázadt fel jaz új élet ellen, hanem testvérét, a törököt küldte az öreg Ázsia utánuk, s a féktelen jövevény nem ismeri fel benne testvérét. Feldúlja kisded otthonát, üszköt vet templomára és földönfutóvá teszi az ifjú népet. Kicsi híján kétszáz esztendőt tölt örökös futásban. Hol a török, hol a tatár kergeti világgá. Megválnak szülőföldjüktől. Ki erre, ki arra talál új hazát, ahol békességesebb otthont remél. Majd a töröknek is leáldozik a napja. Utánuk puszta marad minden, csak itt-ott meredezik az égnek egy-egy füstös templomfal, a múltnak egyetlen maradványa, a török emlékköve. Az élő nemzedék, kinek szívéből még nem halt ki ősei emlékéhez való ragaszkodása, felkeresi a füstös falakat, újból felépíti ós hozzáfog a régóta megszakított nyugodalmas élethez. Befogadja szívesen a helyet és munkát kérő embertársát. Hisz neki is jól esett, ha valaki befogadta, mikor földönfutó volt. Van hely köztük bőven! Csinált a török! Mindezen dolgokról milyen sokat tudnának beszélni azok az elpusztult községek. Hisz úgyszólván elevenen temették a földbe. Kezdődő kultúrájának minden egyes tárgyát meg lehetne ott lelni. Hányszor fordít ki az eke egy-egy ilyen régi emléket! A hozzá nem értő ember eltöri, megnézi miből van, aztán kidobja a mezsgyére vagy a vaskútra, nehogy mégegyszer előkerüljön az a vasdarab. Hány atyafi verte már szét a földből kiásott ezer esztendős bögrét, „mert hát nem volt benne pénz!" A történetírás kincsesbányái a régi írások. Hány helyen takartak már szalonnát a tudomány szempontjából megbecsülhetetlen régi oklevélbe, mert „hiszen semmi haszna nincs már az efféle ócskaságnak, ki tudná már ezt elolvasni is!" Milyen szép dolog volna mindezt összegyűjteni! Egyrészt őseink iránt való tiszteletünket rónánk le, másrészt pedig tanulságot merítenénk belőle, mert minden régi tárgy egy kis mécs, mely többé-kevésbé bevilágítja a múlt sötétjét. De jelenünknek s főképp közelmúltunknak is mennyi megőrzésre méltó tárgya volna: a néprajzi tárgyak! Jelen kultúránknak minden emlékét meg kellene őrizni. Vagy magát a tárgyat, vagy képét, hogy majd a jövő nemzedék lássa, és tanuljon róla. Hisz minden nap elpusztul valami, amit érdemes lett volna eltenni! A legelő elosztásával varázsütésre eltűnt nomád életünk idáig nyúló minden képe! Tudnánk-e mutatni gyermekeinknek legalább egy tenyérnyi fényképet azokról a híres kunsági karámokról, kontyos nádkunyhókról, amiket mint Ázsiából hozott kultúránk utolsó emlékeit, még saját szemeinkkel láttunk! Akad-e még a Kunságon ember, aki elő tudna mutatni egy kun süveget ? Négy vármegyét is meghányhatnánk olyan búzás szuszíkokért, mint amilyen nálunk látható három. Pedig ezek sem maradnak már sokáig fenn! Mindezen dolgokat fényképen kellene megőrizni az utókor számára. Ki tudna mutatni még egy kurta derekú, borjúszájú inget ? A magyar ember méltó díszét, a cifraszűrt is kiszorította végképpen az esernyő, a mentét is kiszorította az osztrák paraszt kabátjának mintájára szabott ujjas. Mindezen tárgyakból legalább egyet el kellene tenni a jövő nemzedék számára. Akárhány kun embert ismerek, aki már fel sem húzza a bő gatyát, pedig elismeri, hogy nyáron nagyon meleg a nadrág, így fog ez is a cifraszűr után menni, nem adok neki ötven esztendőt. A női viselet megmentéséről ma már szó sem lehet. Meg sem kísérlem. A letűnt évszázadok művelődési emlékeit, noha azok a mi tulajdonunkat képezték: idegenek váltották fel, ahelyett, hogy a mieink fejlődtek volna. Bár későn, de nem elkésve, úgyszólván a tizenkettedik órában mondom: gyűjtsük össze a néprajzi tárgyakat! Utódaink hiába küszködnek majd 50 év múlva, nem találnak semmit! Minket fognak könnyelműséggel vádolni! A Kiskunság székhelyén, Félegyházán, virágzó Kiskun Múzeum van, úgyszintén a Jászságnak Jászberényben, egykori szókvárosunkban. Csak a Nagykunságnak nincs még „Nagykun Mxizeum"-a Karcagon. Vagy arra várunk, hogy majd egy másik nagykun város üsse nyélbe a dolgot ? GYÖRFEY ISTVÁN e cikke nagyon érdekes és jellegzetes. A kunok romantikus történetét költői szavakkal vázolja föl. A régészeti leletek sorsáról mintha MÓRA FERENC szólna. A néprajzi gyűjtésről, mint előtte és utána annyian, ő is emlegeti a „tizenkettedik órát", s ha ez kicsit túlzó 34