Balassa Iván – Kaposvári Gyula – Selmeczi László szerk.: Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv (1973)

Betkowski Jenő: Képek az egykori szolnoki faha-józás történetéből. Teleltetés

őrizni a telelő hajót s ezért nem hagyhatták magára. Akár itthon telelt, akár másutt fagyott ki, nap-nap mellett megvizsgálták a víz állását, hogy megtehessék, amit a helyzet éppen akkor kívánt. Szolnokon, könnyebb volt a dolog, mert a Folyammérnökség kiíratta a kapuja mellé kifüggesztett kis táblára az aznapi vízállást. A táblán rajtahagyták az egész heti jelentést, s így az előző naphoz viszonyítva mindig tudták, hogy apad vagy árad a folyó. Már reggel 8 óra előtt ott ácsorogtak a hivatal előtti járdán a hajósgazdák vagy a kormányosok, krancmajszterek, illetve, azok akik meg voltak bízva a hajó téli őrizetével, s várták a jelentést, hogy kell-e hát jegelni. De ott kaszinóztak rendszerint a közhajósok is, akiknek télen, ha jól ment a soruk nyáron, nem volt egyéb dolguk. Meg aztán úgyis volt, hogy éppen az ott álldogáló emberek közül hívott valakit a gazda jegeléshez, ha „szoros" volt a helyzet. A jegelés volt t.i. az egyetlen, bár nem minden esetben tökéletes hatású ellenszere az apadásnak és áradásnak. Itthon tehát már csak azért is volt könnyebb a hajó őrizése, mert mindig kéznél volt a segítség, amennyi csak kellett, míg a távoli partok mentén kifagyott hajókon csak egy-két ember akadt. Ha tehát a víz apadásnak húzódott, vagy ellenkezőleg: megpezsdült, megáradt, szabaddá kellett tenni a hajót, hogy szükség szerint vagy beljebb eresszék a meder felé, vagy kijjebb húzzák a part mellé. Mivel a hajó szabad mozgását a jég akadályozta, ettől szabadították meg először is. Ezt nevezték jegelésnek. Apadó vízben az elj következő volt: Mivel a hajót beljebb kellett ereszteni, helyet vágtak neki, egy hoszszú léket a hajó egész, vízfelőli hosszában. Ezt a hosszú léket csatornának nevezték. A szélessége nagyobb volt, mint amennyire beljebb akarták tolni, támasztani a hajót. Ez egymagában még nem lett volna elég, mivel a part felől a jég a hajóhoz fagyott. A part felől ilyenkor nem vágtak léket, csak körülvágták a hajó mellett a parti jeget, hogy eleressze a hajót. A jeget vagy hosszú nyelű baltával vágták hátrafelé haladva, vagy külön erre a célra készült szerszámmal, a jegelővel. Egy hosszú nyelű vésőfajta volt, a nyakánál egy keresztvassal, hogy ne szaladjon nagyon a jég alá, mikor átszakítják. Nagyobb hajókon volt jegelő fűrész is, egy kb. két méter hosszú, nagy fogú fűrész, mely csak akkor fogott, mikor lefelé nyomták. Felső, szélesebb végén füles vasrudacskában végződött, melybe egy fanyél volt keresztbe szorítva. Egy ember dolgozott vele szétvetett lábakkal állva a jégen. A hosszában végigfűrészelt vagy vágott lék jegét fejszével darabokra tördelték, majd csáklyák segítségével a folyó jege alá csúsztatták, hogy ne legyen láb alatt. Ha áradt a víz, akkor is ezt a műveletet hajtották végre, csak éppen megfordítva. Ekkor a part felől vágták a hajó mellől a csatornát s a víz felől fűrészelték el a hajót a jégtől, hogy közelebb húzhassák a parthoz. A támasztó durungokat (sarpántokat) behúzták, ezt azért mondtam többes számban, mert a telelőre kötött hajó első hasát is kitámasztották egy sarpánttal, nemcsak a hátsót, mint rendes kikötéskor. A járgányra csavart keresztkötéllel a hajót közelebb vontatták a parthoz, a kikötés többi köteleit is rövidebbre vették s a sarpántokat újra kitették. Ha valahol kifagyott a hajó, ezt a szüntelen gondozást a hajó őre látta el. Ha itthon telelt, akkor a szegényebb gazda maga, vagy a család valamelyik tagja. Ha jobb módú volt a hajótulajdonos, a krancmajszterre bízta a dolgot. A több hajóval rendelkező vállalkozók, akikről másutt már szóltam, a kormányosukkal vagy kormányosaikkal gondoztatták telelő hajóikat. Egy ember gyakran több telelő hajó gondozását is vállalta. Amint a fejezet elején említettem, Szolnokon a fahajóknak nem volt biztos téli kikötőjük. Egyetlen hajósgazda sem tudhatta soha, hogy egy-egy keményebb tél után vajon épp bőrrel ússza-é meg a hajója a zajlást. Ki voltak szolgáltatva a Tisza szeszélyének. Gyakran beszélgettünk erről a hajósgazdákkal, akik—hogy miért, miért nem, nem tudom — abban bizakodtak, hogy ,,maj lesz mán kikötő, mer a hivatal csináltat". Ezen a ,,hivatal"-on a Folyammérnökséget értették. De bizony nem lett a kikötőből soha semmi. Egyszer ugyan lett volna reá alkalom, de —- úgy látszik — vagy a pénz hiányzott vagy az illetékesek nem törődtek vele. A múlt század ötvenes éveiben készítették el az ún. szolnoki ásást, azt az átvágást, mely az Alcsi-sziget körüli 15 km-es kanyart vagy kengyelt a Tiszáról levágta, talán másfél kilóméternyire a Tisza-hídon fölül. Az új meder azonban akkor nem sikerült, a Tisza sehogysem akart rajta átfolyni, ragaszkodott továbbra is a régi medréhez. Abban bíztak, hogy apránként majd csak meggondolja magát, s a régi medrét otthagyja a rövidebb útjáért. Mivel nem tette meg, s hozzá kellett látni a műút megépítéséhez is, 1890 táján újra hozzáfogtak e mederrész végleges rendezéséhez. Hogy a Tiszát az új medrébe kényszerítsék, a régit el kellett zárni, s ennél a műveletnél két fahajónak kellett hősi halált halnia. A medrét ti. úgj^ zárták el, hogy két nagy kővel egészen megterhelt fahajót állítottak egymáshoz véggel s keresztbe a régi meder azon részébe, ahol ma a gát megy, aztán elsüllyesztették őket. Ez a radikális módszer, meg az új meder kibővítése végképp kikapcsolta a régi ágat, de különösen az, hogy megépítették a Szajolon 164