Benedek Gyula: Oklevelek és iratok Szolnok város történetéből 1075-1685 (Documentatio Historica 10., 2007)

5. I. Károly bizonyságlevele arról, hogy többek között Alcsi és Kerekudvar falubirtokokat a hűséges szolgálataiért Horsundorfi Veluingnak adományozta 1324. március 23

Kiadatott a kiváló férfiú András mester, a pécsi egyház olvasókanonokja, az udvari alkancellárunk, a kedves hívünk kezei által az Úrnak az 1324-ik évében, az április első főnapját megelőző tizedik napon [március 23-án] az uralkodásunknak ugyancsak huszonnegyedik évében; I..Y* Az oklevél végig latin nyelvű átírás az esztergomi érsekség 1343. április 21-én kelt kiváltságos levelében. Nyomtatásban már megjelent Nagy Imre szerkesztésében Nagy Gyula közlésében latinul. Lelőhelye: MOL DL 2232. 8 Serviens regis (lat. 'a királynak szolgáló személy') Kétségtelen hitelű és teljes terjedelmében fennmaradt oklevélben először 1217-ben előforduló, majd mintegy fél századon át általánosan használt fogalom a magyar társadalom azon szabad jogállású, vagyonos elemeinek jelölésére, akik a 13. század elejétől a magánföldesúri függés elkerüléséért és az uralkodó réteghez tartozás jogi elismertetéséért folytattak harcot. Őseik a 11-12. századi társadalomban átmeneti réteget alkottak: a tulajdonukat képező földbirtok révén elkerülték az alávetett osztályba süllyedést, birtokaik szerény volta ugyanakkor élesen elkülönítette őket az uralkodó réteg tagjaitól. Alárendeltséggel csak a királynak tartoztak. Szolgálatuk a közszabadság maradványaként katonai jellegű volt. A 12. század második felétől fennmaradt adatok szerint királyi felszabadítás - s egyben ingatlannal való felruházás - révén kötött állapotúak is megszerezhették a katonai szolgálatokat teljesítő vagyonos közszabadok kiváltságait. A serviens hadba vonuláskor nem a megyésispán, hanem a király vezetése alatt állt. Mentesült a megyésispán joghatósága alól is, s közvetlenül fordulhatott a király bírói fórumaihoz. Hadikiadásai fejében bizonyos adómentességet élvezett. Jogában állt a király udvarában szolgálatokat teljesíteni. A távoli uralkodótól való függés viszonylagos önállóságot, személyi vonatkozásban csak alig érvényesülő kötöttséget jelentett számára. A világi nagybirtokosság rohamos előretörése a 12. század végétől kedvezőtlenül hatott e réteg helyzetére. A fejlődés azt a veszélyt hordozta magában, hogy a serviensek egy, felettük közvetlenül érvényesülő s a korábbiaknál nagyobb korlátozó erővel járó függés keretében betagolódnak a kiépülő magánföldesúri hatalomba. E fenyegetés elhárításáért élesen szembeszálltak II. András király birtokadományozó gyakorlatával, valamint a világi arisztokrácia térnyerését megalapozó politikai újításaival. Mozgalmuk sikerét jelentette az 1222-ben kiadott - s a század folyamán kétszer megújított - Aranybulla, amely jogilag biztosította számukra az uralkodó osztályhoz tartozók alapvető kiváltságait. E jogok megszerzésén túl a nemességhez tartozás társadalmi elismertetése fokozatosan, a réteg egyes tagjainak vagyoni és hatalmi pozícióitól függően ment végbe. Soraikat várjobbágyok is gyarapították. A vázolt folyamat 1267-ben zárult le, amikor az Aranybulla második megújítása a servienst fogalmilag azonosította a nemessel, tükrözve ezzel azt a fejleményt is, hogy a formálódó köznemesség legtekintélyesebb bázisát az egykori serviensek alkotják. A serviens kifejezés használata 1267 után ezzel ritkábbá vált; mindössze a köznyelv szolgabíró szava őrizte a későbbiekben az e tisztséget viselők eredeti társadalmi állásának emlékét. Kevesebb siker kísérte harcukat a magánföldesúri függés elkerülése terén. Bár 1232-től kezdődően igyekeztek a királyi vármegye romjain életre hívott nemesi megye szervezetében közhatalmi funkciókat gyakorolni s politikai súlyt szerezni, ám sem e lassan alakuló új intézmény, sem a rohamosan hanyatló királyi hatalom nem volt képes védelmet nyújtani számukra a tartományuraság alapjait ekkor lerakó bárókkal szemben. A 13. század végére a nemességbe emelkedett egykori serviensek döntő többsége a magánjogi függést megtestesítő familiaritás kötelékébe került. - Irodalom: KORAI 1994. 599-600. p. 9 Itt két oklevélsor terjedelemben az esztergomi érsekség káptalanja 1343. április 21-én kiadott kiváltságlevelének a záró részét hagytuk ki. 10 NAGY Imre (szerk.): Anjoukori okmánytár II. kötet (1322-1332). Bp., 1881. 115-117. p. 23