Folia Historico-Naturalia Musei Matraensis - A Mátra Múzeum Természetrajzi Közleményei 11. (1986)
Bába, K.: Magyarország szárazföldi csigáinak besorolásához felhasznált fajarea térképek és értelmezésük II.
mediterrán oreális, szomiarid-arid területek vannak xoromontán faunával, ut a kőgörgeteges sziklás rés zek edafikus okok miatt erdőtelenk. Minden esetben elterjedésük azonális. A déli hegybégekben ősi tercier fauna őrződött meg, míg az északi magashegységekben az arkto-alpi fajok tundra elemekből differenciálódtak. A magyar faunában a két utóbbi életkörzet fajainak kevés jelentősége van. Az areaanalitikus zoogeográfiai osztályzás alapegységei a fajok és alfajok, melyek vagy egy szétterjedési centrumhoz (monocentrikus) kötődnek, vagy többhöz (policentrikus fajok). A fajok szétterjedési dinamikája különböző tényezők befolyásoló hatására formálódott és formálódik. Alapvető tulajdonsága az egyes faunaelemeknek a kedvező körülmények hatására való szétterjedés (disjunkció) a kedvezőtlenek hatására a regresszió, amely térben és időben vertikálisan és horizontálisan lokális és regionális lehet A szétterjedés a külső körülményekkel összhai igban lehet expanzív és stacioner. A szétterjedés expanziós tendenciái faunatörténetileg a klímával és a vegetáció zonálitásával vannak kapcsolatbarv (VARGA, 1971). A faunakörök szétterjedése követi a növényzeti formációk klimatikus zonalitását, ez esetben az eloszlás többé-kevésbé egyenletes, azaz a normál eloszlásra jellemző. Klimatikus, orográíiai, történeti okok miatt a szétterjedés perifériája felé az eloszlás megváltozik és vagy egyre távolabb esnek a populációk egymástól (diszperziv tipusuakká válnak), vagy elhatárolódó felületek keletkeznek, exklávék, melyekben no az izoláció lehetősége. A normál eloszlás és fellazulási zóna fontos jelzője térben és időben a lezajló areadinamikának. A fajszám csökkenésének végső szakaszában a faunakörnek csak gyér számú faja van meg, ez a lassú kimúlás szakasza (exlinciós zóna) melynek révén gyakran vikarians rokon fajok alakulnak ki. A vikarians fajok és alfajok mindig allopatrikusak. Az izoláció a fellazulási zónában és az extinciós zónában egyaránt képződhet centrálisán és periférikusán. A centrális izolációval a jelenben stacioner fajok jönnek létre. Klímaváltozások a periférikus izolátuглок révén fauna áthelyeződést, illetve történetileg fauna differenciálódást idéznek elő. A faunakör szétterjedési tendenciáiból, a vikarians alfajok platternjéből a faunaköi szétterjedésének történetére és evolúciójára következtetni lehet (VARGA, 1971, 197y). A faunakörök izolátumainak egymáshoz való viszonya, elhelyezkedése (horizontálisan és vertikálisan) jelzője lehet area áthelyeződésnek. Periférikus vagy centrális helyzetük fontos faunatörténeti értékkel bírnak. Az 1. táblázatban áttekintett főbb rendező elvek közt figyelmet érdemel a faunaele;, 'ёк arcainak а ü -os izotermákhoz való illeszkedése (REBEL, 1931; ANT, 1963) a kontinentális és subatlanti (óceáni) klímaigényü fajok szétválasztásánál nyújthat segítséget. Ehhez azonban a chorologiai térképeket el kell készíteni. Az areaanalitikus állatföldrajz alapkategóriái a faunaelemek, melyeket szétterjedési centrumok szerint faunakörökbe sorolnak. Egy faunakör összes érintett faja, alfaja az utolsó expanziós fázisban a szétterjedési centrumból expandált. E centrum a refugiuni, :.:ely működhetett megőrzési centrumként is. A keletkezési és differenciálódási centrumok az említett centrumokkal való szerencsés esetben történő egybeeséstől eltekintve recens chorologiai adatokkal nem megállapíthatók. Ezen centrumok feltárása a tárgya többek között a paleobiogeográfiának (UDVARDY, 1981). A refugiumok (szétterjedési gócok) adják meg a lehetőségét az areaanalitikus állatföldrajz kategória számának megállapításához. A refugiumok A pliocén végi fauna a negyedkor elején az előrenyomuló jégsapka hatására három irányba szorult vissza és talált menedéket, illetve tért vissza a jégtől felszabadult inváziós területekre, nyugati és déli irányba a nyugat-palearkliszban, keleti irányba a kelet-palearktiszban. A pliocén fauna jég előli kitérése során azonos családokba tartozó fajok különböző refugiumokba kerülhettek. Ennek köszönhető, hogy pl. a . Succinea és Carychium fajok közül a kelet és nyugat palearktisz faunakörei közt találunk képviselőket. Azok a fajok, melyek több refugiumban találtak menedékre, a policentrikus fajok. Különösen sok kelet-palearktikus faj van, melynek Európában több megőrzési centruma volt IIÄSSLEIN, I960 a német fauna 30 %-át minősíti olyannak, amely a periglaciális zónában átvészelte a Würm glaciálist Westfaliában. A pliocén fauna is követte a vázolt kitérési és visszaáramlási folyamatokat, s annak megfelelően, hogy melyik refugiumból expandált, a megfelelő faunakörhöz lett sorolva. ROTARIDES, 1944 a magyar fauna 70 %-át tartja olyannak, amely már a pliocénben is élt hazánk területén. (Ezt KROLOPP, 1984 szintén megerősíti.) DE LATTIK, 1967 nem számol a pliocén elemek jelenig való túlélési lehetőségeivel, noha a Kárpát50
