H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 51. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2018)
Bakó Zsuzsanna: Emlékeim édesapámról
zen kapott állást. Végül segítséggel bejutott 1948 áprilisában a Nemzeti Múzeumba, ahol kezdetben az Elnökségi irodán, majd a Néprajzi Múzeum magyar osztályán dolgozott. Nagy örömére végre szakmai munkát is végezhetett, mert részt vett a néprajzi múzeum centenáriumi kiállítási anyagának összegyűjtésében és a kiállítás rendezésében is. Később ugyanott a kismesterségek raktárának kezelőjeként dolgozott. 1950-ben a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja kinevezte Sárospatakra. így januárban már elhagytuk Pestet, amit én - akkor már komoly 3 és fél évesként - nagyon sajnáltam. Főként, hogy az albérletet is otthagytuk s vele együtt a főbérlőt, Nezihe nénit is. O egy török pap özvegye volt, és mivel sokat voltunk együtt, amíg a szüleim dolgoztak, nagyon megszerettem, és Anyukám szerint már egészen jól beszéltem törökül, amikor eljöttünk. Sárospatak - 1950-1952 1950. január 1-én érkeztünk Patakra, ahová Édesapámat eleinte segédgondnoknak nevezték ki, de még abban az évben, július 1 -tői megkapta a Nemzeti Múzeum újonnan megalakuló Rákóczi Múzeumának igazgatói állását. A sárospataki évekről sokat beszélgettünk és mosolyogva mesélte, hogy ez egy egyszemélyes állás volt, ő volt az igazgató, a helyettes, a gazdasági vezető, a néprajzos, régész és minden egyéb is. Később azért jött egy gondnok is, így legalább a gyakorlati munkákra volt ember. Két év alatt megalapította a néprajzi, a történeti és a művészettörténeti gyűjteményt, közel kétezer fényképfelvételt készített, és megrendezte az első állandó kiállítást is. Ennek következtében alig láttam, de azért arra emlékszem, hogy 5 éves koromban kézen fogva végigvezetett a kiállítási területeken: lovagterem, Vörös torony, Sub Rosa kis kör alakú terme - ahol a Wesselé- nyi-féle összeesküvést a Habsburg császár ellen aláírták és ketten életükkel is fizettek érte -, és úgy magyarázott, mint egy felnőttnek. Majd elmesélte, hogy az egyik ünnepségen verset is mondtam a lovagteremben, és „vezettem” is egy-egy érdeklődő felnőtt csoportot, akik, amíg várták a vezetőjüket én önként jelentkezőként odamentem hozzájuk és „meséltem” nekik a várról. Később meg is állapítottuk, hogy egy muzeológus gyereknek a kiállítások ismeretének megszerzését nem lehet elég korán kezdeni. Lakásunk a várban, a Perényi szárny földszinti 9x9 méteres szobájában volt, ami hatalmasnak tűnt akkor nekem, miként a vár is, ahol szabadon mászkálhattam és játszhattam kedvemre, többek között a Windisgrátz hercegek által ott hagyott Tigris nevű fehér kuvasszal, akinek a hátán is lovagolhattam. Édesapám mesélte el némileg rosszallóan, hogy igencsak merész és pajkos gyerek voltam, mert a gondnokunk két, velem egykorú fiával „felfedező útra" indultunk a még feltáratlan romos várfal alá, és úgy elbújtunk, hogy csak órák múlva találtak ránk Édesapám intuíciója és vezetése nyomán. Első ott töltött éjszakánk nagyon kalandos volt, főként Édesanyámnak, mert a Sub Rosa melletti szobák egyikében aludtunk, és éjfél tájban kopogást hallott az ablakon, s mivel az emeleten voltunk, eléggé megijedt, főként, amikor két nagy sárga szemet látott az ablaküveg mögött. Másnap Hencel bácsi - az előző tulajdonosok alkalmazottja - szabadkozva mesélte el, hogy minden este kitett az ablakba egy kis húst egy bagolynak, de aznap miattunk elfelejtette, a bagoly viszont nem, és jelentkezett a vacsorájáért. A vár és a Bodrog-part csodálatos élményeket szerzett nekem, miként a várkapu melletti piac is, ahol minden héten faluról feljött gazdák árulták a portékáikat, friss tojást, zöldségeket és bivalytejet - amelyet azóta sem ittam -, és megcsodálták Édesanyámat, akit hűségesen kísért a kilenc macskánk, akiket az egerek miatt tartottunk. Édesapámnak is megvoltak a maga „kalandjai". Az egyik ilyen volt, amikor a környékbeliek a múzeum parkjában legeltették a teheneket, amelyek kezdtek útban lenni, amikor már jöttek a látogatók, így el kellett őket zárni, mire a gazdák végre megértették, hogy új helyet kell keresniük az állatoknak. A másik, már szakmai jellegű „kaland” a gyűjteménygyarapításhoz kapcsolódott, amikor bejött egy eladó, hóna alatt egy aktatáskával, amiben szerinte egy nagyon régi dolog volt. Amikor kinyitotta a táskát, kimászott belőle egy teknősbéka, amelyet a múzeumnak szeretett volna eladni. A papám, komolyságot erőltetve magára " 157
