H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 50. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2017)
Viga Gyula: Adatok és szempontok Tokaj-hegyalja kézműiparának földrajzi és társadalmi szerkezetéhez
netének karaktere is, amiben mind a tárgykészítők, mind a tárgyhasználók köre és jellege számos tényező hatására módosult, s változó szimbiózisuk formálta a térség tárgyi világát. Ebben a kontextusban hangsúlyozni kell ennek a történeti folyamatnak az interkulturális jellegét: a céhes iparűzők szakmai kapcsolatai, a bortermelő mezővárosok sokféle nációból szerveződő lakossága (vallonok, „görög” balkáni ortodox csoportok, németek, lengyelek, ruszinok, szlovákok, zsidók) árnyalta a tárgykészítők tudását és a tárgyhasználók igényét.4 Mindez történeti korszakokat is körvonalaz, s az egymást váltó generációk tárgyi világa jellemzően nem változatlanul öröklődött, hanem a változó hatások, s gyorsuló kordivatok révén, a társadalmi státus függvényében. Mindebből csak töredékek maradtak a ma élő utódok tárgyi örökségére, ám ennek az örökségnek a differenciáltsága is érzékelteti valamelyest Tokaj-hegyalj a egykori kulturális jellegét.5 2. A kézművesség és a háziipar másik tartópillére Dél-Zemplén, hangsúlyosan Tokaj-hegyalja társadalmi potenciálja: a társadalom szerkezete, abban a kézművesek, iparűzők helyzetének történeti változása. A hegyaljai mezővárosok egyaránt kínáltak társadalmi és gazdasági előnyöket az iparűzőknek: a szerzeményi vagyon középkortól fennálló rendszere lehetővé tette számukra például a szőlőbirtok megszerzését. A 16-17. században a térség növekvő munkaerő szükséglete is igényelte ezen csoportok betelepedését, amit csak erősített a török kiűzését követő gazdasági reorganizáció folyamata. Ezek a meghajtó erők nem hagyták érintetlenül a hegyaljai települések népességét sem, s az - a betelepülőkkel együtt - mind sűrűbbre fonta a kézműves javak előállításának és a kapcsolódó szolgáltatásoknak a szövetét. Az iparban szegény környező tájakkal összevetve különösen feltűnő, hogy Tokaj-hegyalja mezővárosaiban a népességnek 20—25 %-a már a 16-17. században iparűző volt.6 Mindez természetesen nem csupán a bortermelő oppidumok önellátását szolgálta, hanem a piacok-vásárok kínálatát, benne a környező tájak népének igényeit.7 A kézműves tevékenység sokfélesége bizonyára csak erősítette az iparűzés társadalmilag különféle módon hitelesített formáinak egymásba fonódását: a különböző céhekbelső és külső tagjaiét a kontárokéval, nem utolsó sorban a szervezett kézművességet a háziipari keretek között űzött tevékenységekkel.8 Az országos, a vármegyei és a helyi rendeletek egyre szigorodó rendjében is, a tárgykészítők társadalmi státusa változó volt, sok tekintetben az egyén életút- jára, személyes gazdasági lehetőségére és akár emberi habitusára volt felépítve. A kézműves tárgyalkotók különféle státusa egészében aligha akadályozhatta meg a különféle technikák, eljárásmódok, tárgytípusok, nem utolsó sorban „divatok” szélesebb körű elterjedését. Az iparfejlődés állapotára jellemző a gyakorolt mesterségek száma, s az is, hogy az adott kézműves tevékenység mennyire elterjedt Tokaj-hegyalja területén. Román János a 16—17. századi források vonatkozó adatait összegezte, kimutatásában közel 100 mesterség Dél-Zemplénben, ill. a hegyaljai mezővárosokban koncentrálódott, kihangsúlyozva ebben a vonatkozásban Sárospatak központi szerepét. Bizonyos, hogy az egyes kézműves ágak a céhek kialakulása után sem váltak el egyértelműen a háziiparoktól. Az asztalos, kerékgyár4 Összegzőén: Balassa 1991.567-644.; Iíj. Barta 2009.348-359. 5 A múzeumi kollekciók ennek letéteményesei. Korábbi állapotukhoz például: Bencsik 1993. 6 Román 1966.588-626. 7 Bencsik 1993a.; Petercsák 1982.387-403.; Petercsák 1986.233-237. 8 Domonkos 1991.7-40.; Dóka 2005.209-242.; Szulovszky 2005.243-286.; Vica 2007.217-232.; Vica 2013. 307-322.; Vica 2014.153-165.; Vica 2016.179-185. 92
