H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 50. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2017)

PapJózsef: Szolgabírók és főszolgabírók a dualizmus kori Heves vármegyében

mazva, forrásaival és szövegeivel kapcsolatos posztmodern kételyről mit sem tudva, sorra alkotják a 19 századi ihletettségű műveket. Az alkotó pedig közben kiszolgálja a mecénás igényeit, arról ír, amiről kell, amire van kereslet, és azt írja le, amit az adott helyzetben lehet. Ebben a formában igazából nem is lehet arról beszélni, hogy amatőr lenne, hiszen profesz- szionálisan műveli a hivatást; legrosszabb esetben az egymást váltó lokális elitek Prokopi- osaként buzgón dolgozik, és azt csak remélhetjük, hogy a Titkos történetet is elkészíti. A szaktörténészek, a céh tagjai erre a terepre ritkán merészkednek, mert el szeretnék kerülni, hogy őket is a „helytörténész” bélyeggel lássák el, nem akarnak belekeveredni olyan vitákba, melyek a történelmi folyamatok helyi értelmezései körül bontakozhatnak ki.

Pedig nagyon fontos megfelelő színvonalú helytörténeti munkákat készíteni, város- és régiótörténeti feldolgozásokat írni, melyekbe - a megfelelő módszertani szabályokat követve! — integrálni lehet a lokális és családi emlékezet elemeit is. Olyan egész munkákra lenne szükség, melyekkel kapcsolatban Benda Gyula a következő szavakkal fogalmazott: „Koncepció hiányában viszont végeredményként azt kapjuk a helytörténeti munkákban, hogy a kőkorszak után jött a vaskorszak, esetleg még valami a bogarakról és növényekről, s a számtalan fejezetben csak az egész vész el. Én nagy on fontosnak tartom, hogy maradjon meg az egész. Akkor sincs gond, ha bizonyos helyeken nincs mód a rekonstrukcióra. Ilyenkor ezt be kell vallani, majd továbblépni. (...) Ha nincs forrásom, akkor mit csinálok? Rávetitek egy sémát, amelyet valamelyik összefoglalóban találtam, vagy veszem a szomszéd falut... ? Véleményem szerint tiszta formában mindegyik helytelen, be kell vallanunk, amit nem tudunk.”5

Petercsák Tivadar azon kutatók közé tartozik, akik túlléptek a fent említett megosztottságon. Filkeházától Egerig több terület és település helytörténeti, néprajzi kérdésével foglakozott, melyeket minden esetben tágabb összefüggéseiben vizsgált. A 2014-ben az egri fertálymesterek történetéről megjelent kötete maximálisan megfelel a Benda-féle elvárásnak. Az 1950-es megszűnéstől a helyi közösségi emlékezetben szereplő, majd 1995-ben újjászerveződő testület önazonosságának is fontos eleme lett könyve. Így nemcsak múltat rekonstruált, hanem írásával a jelenre is hatott, dokumentált, de egyben élő hagyományt is formált.

Egy kutatás kezdetén azt is meg kell határoznunk, hogy pontosan milyen területre is célszerű fókuszálni figyelmünket: a vármegyére, vagy esetleg annak egy kisebb területi egységére, a járásra? Dilemmát jelenthet továbbá az is, hogy ezek a mesterségesen kialakított területi egységek releváns keretet adhatnak-e egyáltalán egy történeti vizsgálatnak? A közigazgatási értelemben létező határ egy-egy hivatal érdekeltségi körét ugyan alapvetően befolyásolhatta, de a személyes kapcsolatok, a társadalmi érintkezés szempontjából már kevésbé tűnik fontosnak jelentősége. A helytörténeti kutatások azonban leggyakrabban a közigazgatási határokon belül maradnak, pedig ezek a határok jelentős átalakuláson mennek át a történeti időben. Éppen ezért tartom tévesnek a közigazgatás-történeti alapokra helyezkedő megközelítést, jelen esetben - a dualizmus kori hivatalnokok vizsgálata során — az egy megyére fókuszáló kutatás helyett éppen ezért jóval tágabb horizonton kell mozogni, és csak ezt követően fókuszálhatunk egy-egy szűkebb közösségre.6 A vizsgálatomba bevont

5 Benda 2005.10.

6 Cieger 2003.104.

464