H. Szilasi Ágota - Várkonyi Péter - Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 50. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2017)
Petercsák Tivadar: Legeltető gazdasági közösség az egri hóstyákon
Petercsák Tivadar LEGELTETŐ GAZDASÁGI KÖZÖSSÉG AZ EGRI HATVANI HÓSTYÁN A tradicionális paraszti gazdálkodáson belül az állatok legeltetése - a szántóföldek megmunkálásával szemben - nem családi keretek között történt, hanem azt a települések vagy kisebb közösségeket összefogó gazdasági szervezetek koordinálták. A feudalizmus évszázadaiban a nemesi közbirtokosságok, a kiváltságos népcsoportok (székelyek, hajdúk, jászok) közbirtokosságai, a polgári korszakban pedig a legeltetési társulatok voltak a helyi hagyományok, illetve törvények által szabályozottan működő legismertebb formációk.* 1 A mezővárosokban a gazdálkodással összefüggő feladatokat a tanács szabályozta, és az egyes területek, így pl. a legeltetés szervezését egy ezzel megbízott bíró, pusztabíró intézte.2 3 A hatalmi beavatkozás nélküli paraszti önszerveződés sajátos megnyilvánulásai a gazdák legeltetéshez kapcsolódó gazdaságai, nyájgazdaságai? A tanulmány egy szőlő monokultúrás mezőváros, Eger gazdálkodásán belül az állattartás tradícióinak megismeréséhez kíván hozzájárulni az egyik külvárosban működő legeltető gazdasági közösség dokumentumának feltárásával és bemutatásával. Az egri állattenyésztés története kevéssé feldolgozott, Nemes Lajos kutatásai a török alóli felszabadulástól a 19. század közepéig terjedő időszakról közölnek adatokat.4 Ezek alapján megállapítja, hogy a város gazdasági életében csak kiegészítő szerepe volt az állattenyésztésnek, sőt a súlya egyre csökkent, mivel a város magisztrátusának egyre nagyobb gondot okozott a legelők biztosítása. Az 1695-ben megkötött Fenesy-féle szerződés idején a lakosság még megfelelő nagyságú szabad legelőterületekkel rendelkezett Eger határában. 1713-ban azonban már kénytelenek voltak az addig szabadon birtokolt legelőket a káptalantól bérbe venni. A 18-19. század folyamán az egriek többnyire az almagyari, a tihaméri, a szalóki és a hevesi határokban béreltek legelőket. A magisztrátusnak évente meg kellett újítani a legeltetési engedélyeket.5 Új püspök, majd érsek beiktatásakor mindig újra kellett kérvényezni a legelők bérletét. Erre utal a város tanácsának 1809. április 23-án kelt levele, amelyben kérték Fischer István érseket, hogy engedélyezze Eger város Rác és Makiári kapuin járó csordáinak a szöllőskei pusztában, a baktai csutajban és Felnémeten lévő nyári legelőn bizonyos fizetés mellett a legeltetést. 1828-ban a felnémeti, a baktai és a szőllőskei legelőkért már 140 forintot kellett bérleti díjként fizetni.6 A legelők kérdését végérvényesen csak 1854-ben sikerült rendezni, amikor Bartakovics Béla érsek, a káptalan és Eger város között létrejött egyezség szerint a város örökös birtoká* A tanulmány megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap Közgyűjtemények Kollégiuma „AGRIA L. -Az egri Dobó István Vármúzeum évkönyvének megjelentetése" (204188/00435) című nyertes pályázat tette lehetővé. 1 Részletes bemutatásukat lásd Petercsák 2008.; vö. Szilágyi 2000.558-566. 2 Szilágyi 2000.560. 3 Paládi-Kovács 1993.262.; Varga 1974.103-114; Bárth 1991-1992.151-171.; Szilágyi 2000.566-568. 4 Nemes 1975.40-50. 5 Nemes 2001.120. 6 Ua 120. 25
