Bujdosné Pap Györgyi (szerk.): Agria 49. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2016)
Patay Pál: Régészkedtem Heves megyében is
Soproni tréfás ember volt. Mulattatta, hogy a Néphadsereg magasabb rangú tisztjének kirívóan klerikális neve van. (Dormándi gyerek volt és az egykori ottani plébános - mint ahogy némelyeknek szokása volt - csak olyan névre volt hajlandó keresztelni, mint amely arra napra a naptárban elő volt írva; amely szentnek a tiszteletére mondta aznap a misét.) Ráírta nagy betűkkel a helyszíni vázrajzra, „ Castra Bonaventura ”. De meglátogatta az ásatást a megyei hírlapnak egy munkatársa is. Soproni - a vázrajzzal a kezében - részletesen tájékoztatta az ásatásról. Meg is jelent a következő nap a lapban egy hosszabb tudósítás az ásatásról. A címe „ Castra Bonaventura ” volt. Az ásatást magam is megtekintettem. Délben a szántóföld szélén lévő fák alatt ebédeltünk. Egy más nyomon tértünk vissza a burgushoz, amelyen Soproni addig nem járt. Egyszer csak itt is lenyúlt a földre és itt is egy bélyeges téglatöredéket vett fel. Meg is kutatta ez a helyet is. Egy másik épület állt itt, a burgus mellett. Harangok végett is jártam Hevesben. Sőt, vásároltam is egyet a Nemzeti Múzeum gyűjteménye számára. A Régészeti és Művészettörténeti Társulat a vándorgyűlését 1969-ben Egerben tartotta. A szokásos kirándulás érintette Váraszó községet, ahol egy nemrég, szinte romos állapotból restaurált, a 13. században épült templomot tekintettünk meg. Mellette egy fa haranglábon három harang lógott. Felmásztam, hogy az adataikat lejegyezzem. A nagyobbik repedt volt. Johann Nuspickher öntötte Budán.8 O volt az első mester, aki a városnak a törököktől való visszafoglalását követően, talán már 1690-ben a városba költözött (Salzburgból), és 1713-ig ott dolgozott. Pestre visszatérve javasoltam Fülep főigazgatónak, hogy a harangot meg kellene venni. Elvégre a török utáni idők első budai mesterének műve történelmi értékű műtárgy; megérdemli, hogy a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapítsa. (A mester más harangjával nem rendelkeztünk.) Árat is javasoltam. Megtudtam, mennyi a nyers harangbronz ára. Ezt bizonyos százalékkal megnöveltem, minthogy nem bronzról, hanem műtárgyról volt szó. Fülep egyből hozzájárult a harang megvételéhez és mind az egyházközség, mind az egyházi hatóság is beleegyezett az eladásához. így jobban is jártak, mintha új harang öntése esetén, a nyersbronz árán vette volna át tőlük a harangöntő. Van azonban a megyében egy másik harang is, amely felkeltette a figyelmemet, miután a szakirodalomban már megemlékeztek róla. (A hazai harangöntés történetének kutatásával már az 1950-es években elkezdtem foglalkozni.) A róla közölt megállapítások azonban problematikusoknak tűntek fel előttem. Hogy a harang több száz éves, régóta ismert volt. Az 1829. évi püspöklátogatás (canonica visitatio) jegyzőkönyvébe az alábbiakat jegyezték fel róla (magyarra fordítva): „Van haranglábja (...) amelyben két harang függ. A nagyobbik (...) igen régi, ahogy azt az alakja és ütője bizonyítja. Ezzel a gót betűs felirattal rendelkezik: REX GLORIAE VENI CUM PACE... 8 PATAY Pál 1984. 42., 46.t.3., 78.t.5. 146
