Bujdosné Pap Györgyi - Császi Irén (szerk.): Agria 48. (Az egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2013)
Kalmár Ágnes: 30 éves a Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely
A gyűjtemények történetéből Sokszínű történet lenne áttekinteni minden gyűjteményi egység gyarapodását, számba venni az adományozókat és eladókat vagy a beszerzés különös színtereit, a különböző adottságú és kultúrájú településeket, az egyes családok történetét és a benne élő gyermekeket, a szülők foglalkozásait, ezért mindezek illusztrálására a játékok egy kedves területe kerül bemutatásra. A vásárok és búcsúk játékainak ismeretlen-ismerős színes sokasága olyan, mint a mezők fenséges virágtengere. A nyarak jutnak róluk eszünkbe, egy-egy falu távoli képe, melyekhez életünk jelentős szakaszai kötődnek, vagy az egykori vándorárus, a házaló, akit napjainkban már csak elbeszélésekből ismerünk. A magyarországi vásárok hangulatát irodalmunk nagyjai is megörökítették, igen nagy szerencsénkre, érzékletesen megfogalmazott soraikkal pótolva a legtöbbször elpusztult kicsiny játékszereket. Mikszáth Kálmán gyakran emlékezett a hétfői balassagyarmati heti vásárokról hazatérő falubeliekről, az ajándékul hozott mézeskalácsos szívekről, kis trombitákról, apró fahuszárokról, melyek alatt a lovacska farka igazi lószőrből volt, vagy csak egy sípban végződött hátul. A múzeum gyűjteményében a hagyományos értelemben vett vásári és bú- csús játékok mellett jelentős szerepet kapnak és igen meghatározóak az egyedi készítésű, egy-egy vidékhez, mesteremberhez vagy alkotóhoz kötődő játéktárgyak és ezek együttesei. Téijünk vissza Palócföldre és időzzünk el a Mátra szép környékén, északi hegyvidékeinken. Főként, mert talán az utolsó őrzőhelyét találjuk itt napjainkban a hagyományos búcsúfiának. Mátraverebély - Szentkút templomának már a 14. században voltak búcsúkiváltságai, ma a Mária-ünnepek mellett a Ferenc-rendi búcsúkat is megtartják itt. A fában bővelkedő vidék lakossága hosszú évtizedek óta készít használati tárgyak mellett különböző játékokat. Nem is olyan régen még a közeli Hasznos faluban szinte minden család foglalkozott fafaragással, ma már csak kevesen, és ők is inkább a közeli városokba költöztek. Sándor Gyula Salgótaijánban él, görbe botot és fokost készít többféle méretben, melyek eredete a középkori zarándokbotokra utal. Mellettük kisgereblyét, valamint tologatás, csattogás lepkét, kereplőt, játékbölcsőt és lovaskocsit. Egyszerű és olcsó játékok ezek, napjainkra a kézi faragásnak nyoma sincsen rajtuk, a díszítés is nagyvonalú csíkozás vagy néhány virágszirom, részben a verebélyi botok hagyományos színeivel, mint a piros, a sárga és a zöld együttese, másrészt divatos lila és rózsaszínű festékkel díszítve. Napjainkban már csak keveseknek nyújt megélhetést ez a munka, hiszen a zarándokhelyen sem lehet már az út szélén, a földön árulni, mint régen, hanem előre megvásárolt kőépületben. „A régiek emlékeznek jobban, meg kéne keresni Hasznoson Gazsi Borit és Bagó Márit. „Még ma is 43
