B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.: Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2011)

Varga Zoltán: A Kárpát-medence filogeográfiája - rövid összegzés

eltérést az a bivoltin népesség sem (Schmitt et al. 2002), amelyet Ny-Szlovákiából eredetileg önálló fajként írtak le (Polyommatus slovacus Vít'az et al. 1997). Az Erebia medusa ([Denis & Schiffermüllerl, 1775) szerecsenlepke egyike az Eurázsiában széles körben elterjedt, Európa középső és keleti részének rétjein, gyepeiben általánosan előforduló nappali lepkéknek. A Kárpát-medencének csupán a szemiarid, erdőssztyep-klímájú központi részéről hiányzik, gyakori viszont a domb- és hegyvidéki jellegű medence-peremterületeken, az Alpok-alján és az Északi-Középhegység ÉK-i részén. Európa különböző részeiről származó mintákat vizsgálva kitűnt, hogy az európai populációk legalább 4 nagy és néhány lokális csoportra tagolódnak (Schmitt & Seitz 2001b) A nagy elterjedésű E. medusa brigobanna (Fruhstorfer, 1917) Franciaországtól Németországon át a Cseh-Érchegységig honos, és areája itt kerül érintkezésbe a Bécsi-mededncéből leírt és Közép-Európa keleti részén honos nevezéktani törzsalakkal (E. medusa medusa). A Kárpát-medence északkeleti részén azonban már másik, nagy elterjedésű alakot találunk (E. medusa slovakiana Warren, 1936), amelyet a medence nyugati-délnyugati részén egy genetikailag erősen elkülönült populációcsoport (E. medusa narona Fruhstorfer, 1917) vált fel. Ennek areája a Balkán-félsziget nyugati részétől az Alpok-alja és a Dunántúli-középhegység felé húzódik; a Vértesben élő izolátumát korábban önálló alfajként írták le (E. medusa loricarum Kovács, 1966). A Déli-Kárpátokban, a Bánátban és a Balkán csatlakozó részén ismét más alfajjal találkozunk: E. medusa psodea (Hübner, 1804), sőt a Déli-Alpokban is honos egy markánsan eltérő izolátum: E. medusa hippomedusa (Ochsenheimer, 1820). A fenti alfajok közt kimutatott genetikai különbségek megerősítik azt a feltételezést, hogy ezek a populációcsoportok, legalábbis az utolsó eljegesedési időszakot különálló menedékterületeken vészelték át. Az újabb enzim- és mtDNS-vizsgálatok (Schmitt et al. 2007) tovább színezték ezt a képet, megmutatva, hogy az Alpok keleti és déli peremterületein, valamint a Balkán-félsziget hegyvidékein még további gócterületek létezhettek, amelyek a Würm interstadiális fázisaiban kapcsolatba, géncserébe is kerülhettek egymással. A mtDNS haplotípusok vizsgálata a terjedő perempopulációk („leading edge") génanyagainak keveredését mutatta ki. Szintén több menedék- és terjedési gócterületet találtak a kis apollólepke (.Parnassius mnemosyne) keleti filogenetikai ágán belül, amely a mitokondriális citokróm-oxidázt kódoló gén (mtDNS COl) DNS-szekvenciája alapján négy fő haplotípus-csoportra tagolódik (Gratton et al. 2008). Ezektől erősen eltérő a faj nyugati filogenetikai ága, amely a Pireneusoktól a központi-Alpok nyugati részéig terjedt el (4. ábra). A kis apollólepke keleti rasszcsoportjának mtDNA haplotípusai közül a Kárpát-medencében három van jelen. Ezek közül az egyik a keleti Alpok-perem felől a Dunántúlra terjed át, és a Középhegységben átfedésbe kerül a keleti-közép-európai alak elterjedésével. Mellettük azonban jelen van egy harmadik, a Kárpát-medencéből É felé terjedő haplotípus is, amely egészen 81