B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.: Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2011)

Varga Zoltán: A Kárpát-medence filogeográfiája - rövid összegzés

Klímaváltozások és őskörnyezet a Kárpát-medencében Régóta ismert, hogy a Keleti- és a Déli-Kárpátok fontos glaciális refugiumok voltak, ahonnan a fás vegetáció már a Holocén elején terjedni kezdett (Willis et al. 2000; Björkman et al. 2003; Willis & Andel 2004; Feurdean et al. 2007; Birks & Willis 2008). A Würm interstadiálisok és stadiálisok folyamán a tajga-, sztyep- és tundralakó fajok aránya dinamikusan változott a „mamut-sztyep" és a boreális erdő nagy produktivitású zóna-ökotonja mentén (Kretzoi 1977; Kordos 2003). Míg a Würm-eljegesedés nagyobb részén voltak enyhébb, hűvös-mérsékelt klímájú szakaszok is, addig 22 000-18 000 évekkel ezelőtt markáns lehűlés, az ún. utolsó glaciális maximum következett be. A csiga-együttesben 22 000 és 20 000 év között: a melegigényes (termofil) fajok visszaszorulása és a hideg- és szárazságtűrő (.kryo-xerofil, xeromontán) elemek, pl. a Vallonia tenuilabris terjedése volt megfigyelhető, a boreo-alpin/montán Columella columella-wiû együtt. A hidegigényes csigák gyakorisága 80%-ot ért el a Kárpát-medence északi részein, míg ez az érték délen csupán 40% körül volt. A (Kretzoi „pocokhőmérője" nyomán!) Krolopp és Sümegi által kidolgozott „gastropoda-hőmérő" ekkor északon 11-12°C körüli értéket mutatott, délen pedig 13-14°C körüli értéket (Sümegi & Krolopp 2002). Pollenenalitikai és makrofosszi

lia-vizsgálatok egyaránt bizonyítják, hogy a Würm-eljegesedés újabb hidegfázisaiban a Kárpát-medence kedvezőbb klímájú területein többfelé megmaradhattak nemcsak a boreális tajga-erdők hidegsztyepekkel váltakozó kisebb-nagyobb foltjai, hanem egyes hidegtűrő lombosfák kisebbnagyobb menedékei is (Magyari et al. 1991 ; Sümegi et al. 1991 ; Willis et al. 1995, 2000; Rudner & Sümegi 2001 ). A legújabb eredmények már azt is kimondják, hogy - a korábbi felfogással ellentétben - még a blikknek (Fagus sylvatica) is lehettek fennmaradási-szétterjedési gócai a Kárpát-medencében. A bükk filogeográfiáját háromféle genetikai marker (izoenzim, kloroplasztisz, mikroszatellitek) alapján vázolták fel (Magri et al. 2006; Magri 2007). A legelterjedtebb kloroplasztisz (1. Cp) haplotípus Európában széles körben elterjedtnek bizonyult; feltételezhetően több gócból terjedt szét. Ezek az Ibériai-félszigeten, a délnyugati- és délkeleti-Alpokban és az Északi-Kárpátoktól délre lehettek. Két további haplotípust tasláltak az Appeninekben, egyet a Déli-Alpokban, és 5 további formát a Balkán-félszigeten; amelyek azonban nem mutattak terjedési potenciált. Hasonló képet mutatnak a mikroszatellitek is. Közös jellemvonásként állapítható meg, hogy nem a pireneusi, az itáliai és a dél-balkáni gócterületek bükkjei bizonyultak terjedőképesnek, hanem az északabbi, elterjedésperemi területeken fennmaradt, a klimatikus szélsőségekhez jobban alkalmazkodott populációk! Ezek képezhették már a posztglaciális felmelegedés kezdeti szakaszában a terjeszkedésnek indult perempodulációkat („leading edge"). Ezzel együtt a délebbi területek bükk-populációinak élettere némileg beszűkült, ám sajátos plasztisz haplotípusaik révén értékes génanyagok megőrzői 77