B. Gál Edit – Veres Gábor szerk.: Agria 47. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2011)
Varga Zoltán: A Kárpát-medence filogeográfiája - rövid összegzés
ami az evolúciógenetika és a biogeográfia mintegy három évtized óta rohamosan fejlődő, eredményeiket szintetizáló határterülete. A filogeográfia legújabb fejleménye a populációgenetikai és a paleoklimatológiai modellezés kombinációja. A koaleszcencia-elmélet valószínűségi modellekkel írja le a gének leszármazásai vonalai változásainak, szétválásainak történetét (Cruzan & Templeton 2000; Rosenberg & Nordborg 2002; Carstens & Richards 2007; Templeton 2010). A másik oldal a klimatikus niche modellezés, amely az ismert elterjedési adatokat kombinálja a régió adott időszakra vonatkozó klíma-adataival, ezekből határozza meg azokat a területeket, ahol az adott faj az utolsó glaciális maximum idején fennmaradhatott (illetve fennmaradhat a jövőben). Ha a koaleszcencia-számításokat a klimatikus niche-modellezés predikcióival kombináljuk (Alfano et al. 2003; Flöjgaard 2009), meghatározhatjuk a glaciális maximum után terjedésnek indult populációk olyan genetikai és demográfiai paramétereit, mint például a szétválások óta eltelt generációk száma, a populációnövekedés menete, a bottle-neck-ok, a génáramlás a korábban izolált populációk között, stb. A DNS szekvencia adatokból számított koaleszcencia szimulációk és a paleoklíma modellezés két oldalról, kölcsönösen bizonyítja a pleisztocén eljegesedések hatásait az evolúciós izolációs-szétválási folyamatokra. A filogeográfia eszköztára egész sor taxonómiai, filogenetikai és biogeográfiai kérdés újravizsgálatát teszi lehetővé. A biogeográfia eddig sem szűkölködött merész, ám olykor csak közvetett bizonyítékokra épülő hipotézisekben. Még a földtörténeti közelmúlt őskörnyezeti viszonyaira, az utolsó eljegesedés időszakának menedékterületeire és a posztglaciális terjedési folyamatokra vonatkozó elgondolásokat is csak bizonyos állatcsoportokban, főleg a puhatestűeknél és a kisemlősöknél lehetett rétegtanilag és paleoklimatológiailag értékelhető fosszilis leletanyaggal alátámasztani. A hipotéziseket gyakran taxonómiai eltérésekre és a feltételezett rokonsági viszonyokra alapozták. Ám egészen a legutóbbi időkig ritkán voltak adataink arra vonatkozóan, hogy amit taxonómiai különbségnek vagy éppen rokonságnak tekintünk, annak hátterében milyen mértékű és irányú genetikai differenciálódás áll, illetve hogy a hasonlóság egyáltalán genetikai rokonságon alapszik-e. Jelenleg viszont egyre több molekuláris bizonyíték mutatja meg, merre voltak erdőalkotó fáink (Willis et al 2000; Rudner & Sümegi 2001; Willis & Andel 2004; Magri 2007; Bhagwat & Willis 2008; Swenning et al. 2008) és erdőlakó állatfajaink (Taberlet et al. 1998; Michaux et al. 2004; Deffontaine et al 2005; Kotlik et al. 2006; Schmitt & Haubrich 2008) refugiumai az utolsó eljegesedés idején, és milyen gócterületekből indult ki Európa faunájának posztglaciális benépesedése (Hewitt 1996, 1999, 2000; Schmitt & Seitz 2001a; Schmitt 2007). Ezek a vizsgálatok már korán megmutatták, hogy egyes nagy elterjedésű fajok ill. fajcsoportok, mint pl. az európai sünök (Erinaceus europaeus, E. concolor), gőték (Triturus eristatus agg.) és unkák ( Bombina bombina, B. variegata) népességei 74