Veres Gábor szerk.: Agria 45. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2009)

Lisztóczky László: A tavaszi hadjárat krónikása: Zalár József pályaképe

Egy nép imádkozott Lantomnak énekén, Mindenről, ami szent, Fennen daloltam én. E lant most törve van, Mint megtört nemzetem; S hitvány sóhajjal én A léget nem verem. Az 1848-49-es szabadságküzdelmek emléke más költeményeiben is vissza-visszatér. Az önzetlen, cselekvő hazaszeretet, a bátorság, az önfeláldozás kiemelkedő példáit idézi, tragikus emberi sorsokat, szomorúan végződő szerelmi történeteket elevenít meg. Idevágó verseit egyre inkább az emlékezés, a bánat, a fájdalom nosztalgiája hatja át. A legvénebb huszár egy család előtt hajt fejet, amelynek három fia fölcsapott huszárnak. Amikor már kergették a magyar hadakat, édesapjuk is csatasorba állt. Az egyik ütközetben „ellőtték a vezér lovát", gazdájára pedig rárontottak az ellenséges katonák. Ekkor „a legvénebb huszár" odavágtatott, és a saját lovát adta át parancsnokának. A vezér megmenekült, őt lekaszabolták. Gyermekei nélküle és megcsonkítva, falábbal tértek vissza egyedül maradt édesanyjukhoz. Az Anya és fia arról a „derék legény "-ről szól, akinek fiatal kora miatt csak hosszú könyörgés után engedték meg szülei, hogy katonának jelentkezzen. Édesanyja kísérte el a harctérre, s örömében sírva ölelte magához gyermekét, amikor az egyenruhát magára öltötte. Leghőbb vágya az volt, hogy káplár legyen belőle. A fiú az egyik csatában mindkét karját elvesztette. Már hadnagyi rangot viselt, amikor újra találkozott édesanyjával, de a tőle kapott ölelést nem tudta viszonozni. Az Arany tükör... és az El, el innen... a „menni vagy maradni" feloldhatatlan dilemmáját szólaltatja meg. A hazatérő a „délibábos róna" és a „zöld hegyek" vonzásának ellenállni nem tudó, szülőföldjére visszatérő száműzöttnek állít emléket, aki a hazai tájak „puha keblén" szeretne meghalni. Itthon elsőként kedvese sírját keresi föl: Tele ákásszal ez a temetőkert, Túl a tengerre érzém illatát... Ide temették az én szeretőmnek Fehér keblét és fekete haját. Hull az ákásznak hervadó virága, Fehér virágok fekete s iron... En is leomlom kedvesem hamvára: Isten veled szerelem, fájdalom! 374