Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

H. Szilasi Ágota: Kígyó és spirál – kozmoszlétünk földi vetülete. Földi Péter jelértékű művészetéről

riség kultúrájának leglény égibb lényegét tömörítik - szervesítve a szellemit az anyagival. E hallgatólagos tudás zsigereinkben való kódoltsága, öröklött tapasztalatkéntjelolvasó képességünké tette a művészi élményt (Gadamer), mely az ember egész lényéhez nem csak értelméhez fordul. A műalkotásokban megnyilvánuló szentség titka, jelentése pedig csak akkor tárul fel, ha autonóm létezőnek tekintjük őket, hiszen a bennük foglalt szimbólumok akkor is átadják üzenetüket, ha az egyén (alkotó és befogadó egyaránt) nincs is teljességgel tudatában ennek. E folyamatban a valóság legmélyebb rétegeinek feltárása érdekében az ábrázolás túllép az életképi jellegen, és képírássá válik, melynek elsődleges feladata a természeti állapotából kiemelkedő embert körülvevő világ értelmezése. E világban az ember mikrokozmosznak tekinti önmagát, mely világban ő is része az isteni teremtésnek, így a benne-élés jelenti a megértést segítő értelmezőhálót. Valójában Földi Péter művei is e történésekből, tartalmi és szellemi szférákból táplálkoznak, pontosabban bármit magukba szívnak, ami alkalmas arra, hogy a „mindenség", az „univerzum", az „egész" bennük fejeződjön ki, bennük üzenjen önmagáról. Mi, XX-XXI. századi emberek úgy tudjuk, hogy halandók vagyunk, eközben pedig szenvedünk attól, hogy valahol a lelkünk mélyén űr tátong. Úr tátong, hiszen a XX. század oly kultúrával ajándékozott meg bennünket, amely szinte egyetlen statikus értéket sem ismer többé, s már szinte reménység nélkül vergődünk, ugyanis pillanatnyi léttel bíró, romlandó testünk elszakadt az örökléttel bíró lélektől. Volt idő, amikor az emberek, ha csak a mítoszok szintjén, de emlékeztek arra, hogy valaha volt paradicsomi Aranykor, amikor minden romlatlan volt, s emlékeztek arra, hogy a létünk az öröklétben gyökerezet. Mióta mindezt elvesztettük, s már-már el is felejtettük, csak bizonytalanul merjük feltenni a kérdést: mikor fog ismét fölemelkedni, az ég és a föld mikor fog ismét összeérni? S, hogy feltehessük, kellenek olyan emberek, mint Földi Péter, aki fényességet (fizikait, s főként szellemit) sugárzó energiafonadékokkal átszőtt műveket alkot. Aki a magyar népművészetből, a kultúrák évezredes hiedelmeiben fennmaradt bölcsességéből és a gyerekrajzok tiszta, naiv őszinteségéből táplálkozva tradíciót ápol s mítoszalkotó munkálkodással az életet átfogó értelmezésre tesz kísérletet. Földi Péter művészete az ősi primitív és a modern, gondolatilag összetett látásmód szintézise. Az emberi lét legalapvetőbb igazságairól festi tiszta színekben felizzó „meditációs" képeit, melyeket jelekké fokozott, de eredeti létüket-lényüket is megőrző növények, madarak, nyulak, tehenek, disznók, kígyók..., s a velük ambivalens viszonyban együtt élő, szuggesztív tekintetű, formailag sematizált emberfigurák népesítenek be. Elsősorban vidám hangulatot árasztó, dekoratív, tiszta, de legtöbbször lelki-szellemi töltetű, szimbolikus jelentést hordozó, felfokozott színeit kell kiemelni, mint olyan képi eszközt, mely először érinti meg a befogadót. Valamint azt a kozmikussá és időtlenné táguló, kifeszített, többnyire egyszínű sík hátteret, amely előtt életre kelnek történeteinek átírt, torzított szerep790