Agria 43. (Az Egri Múzeum Évkönyve - Annales Musei Agriensis, 2007)

Gulyás Éva: Falucsúfolók a Jásznagykunságban és környékén

erős emberek. „ Szilajságukról, bátorságukról ismerték őket. Heves, lobbanékony vérmérsékletű lovas nemzet. A katonaságnál is kiválnak. " - írja Orsi Julianna a nagykunsági néprajzi csoportot vizsgáló tanulmányában. A kun származás bizo­nyítékának tekintik a kun nyelvi emlékeket, melyek a helynevekben és a személy­nevekben őrződtek meg, valamint a kun miatyánkot, annak ellenére, hogy irodal­mi eredetű. Jellemző karakterjegyük a büszke, makacs, önfejű, rátarti, nyakas, ezeket a tulajdonságokat főleg a környező települések lakói és a helyi katolikusok mondják róluk. Jellemző etnikus sztereotípia а копок kunok kifejezés, mely egy­részt a mindenkori hatalommal való szembenállást, az ellenzékiséget fejezi ki, másrészt pejoratív értelemben is használták, utalva a kunok nehéz természetére. Emiatt gahóknak is csúfolták őket: „a kunok elmaradottak, veszekedősek. " „Min­denen összevesztek, még akkor is, ha az egyik kutyája a másik portájára szaladt, mindig perlekedtek. Mindig az egymás feleségit szerették vóna" - állítják Tiszabőn. „Kun betyárok, kun bicskások" - vélekednek a kunhegyesiek a hirtelen haragú kunságiakról. Önmagukról állítják: „Legszorgosabb a kun. A kunok váro­siak, jobban öltözöttek, mint a falusiak. " (Kunhegyes) „ Vászongatyát nem visel­tek, csak csizmát és csizmanadrágot és alacsony kerek kunkalapot. Ezt is Szarka Ferenc fegyverneki kalapos csinálta, mint a roffi kalapot, de a lapos csak a kunok­nak készült" - mondják a tiszaroffiak. „A kunok nagyon idegenek, nagyon mások. Azok kunok, nem magyarok" - tartják a tiszaroffiak, a kenderesiek. 49 Tehát láthatjuk, hogy a Nagykunságot környező települések népe elkülöníti magát a kunoktól. A kun eredettudat mellett a XVIII-XIX. századtól a redemptus öntudat is meghatározó volt a nagykunsági lakosság értékrendjében, önmaga és környezete megítélésében. A jászokhoz hasonlóan itt is a társadalmi ranglétra legfelső fokán a törzsökös redemptus gazda állt, neki volt a legnagyobb tekintélye. Büszkék vol­tak a társadalmi összefogással visszaszerzett szabadságukra, s ez a büszkeség, mely apáról fiúra szállt, áthatotta egész magatartásukat. A máshonnan beköltözött lakosokat idegenkedve, bizalmatlanul fogadták, és jött-mentnek tartották. Hosszú évek múlva sem tekintették őket a helybeliekkel egyenrangúnak. Ezt a szinte má­ig élő „magatartiságot" jól szemlélteti a közelmúltból származó anekdota: „Kis­újszálláson történt. Az 1960-as években nagy hatalmat jelentett a párttitkárság. A város párttitkára nem helybeli volt, hanem idegen származású. Az egyik pártren­dezvényen felszólalt és szóvá tette, hogy őt még mindig idegennek, jöttmentnek te­kintik, holott már hosszabb ideje itt él és dolgozik... Erre a hátsó sorban egy idős kisújszállási férfi megszólalt: Majd a fia lesz kendnek gyüttment, maga még itt csak senki! " 50 49 A Szolnok megyei Néprajzi Atlasz gyűjtéseiből. Ld. CSALOG Zsolt 2001. 167. 50 Szabó László adatközlése 366

Next

/
Oldalképek
Tartalom